Veszprém Egyetemi Város. Ezt bárki tudhatja, aki közúton megközelítette már városunkat, hiszen csinos táblák hirdetik mindenfelé – rögtön testvérvárosaink végtelen felsorolása előtt (vagy után). Persze táblát könnyű készíteni, csak némi bádog kell hozzá meg festék, de vajon mi rejlik ezek mögött a bűvös szavak mögött?

Az Egyetem és a Város (ezeket a kifejezéseket most kvázi jelentésük esszenciális megtestesítőiként használom, ezért hát a nagy kezdőbetű) viszonya a kezdetektől fogva enyhén szólva is ambivalens. A Város szereti, ha van benne Egyetem, mert az olyan büszkeségre okot adó, kereken megmondva, vagány dolog. Ugyanakkor a Város nem szereti az Egyetemet, mert az olyan, mint a rák az egészséges szövetben: a felforgatás és a szabadság fiatalos csíráit hordozza magában, és fertőzi ezekkel környezetét. Az ősgonosz neve „egyetemi autonómia”. Brrr, leírni is szörnyű…

1088 óta van ez így, amikor Bolognában megalakult az első studium generale (egyetemes tanulmányok). Az universitas szó, amely később az intézménytípus elnevezéséül szolgált, eredetileg a tanárok és a hallgatók egységére utalt. Merthogy az Egyetem egységes volt – az egyetemi polgárok nem csupán az oktatás folyamatára szerződtek egymással, de az Egyetem város volt a Városban, gyakran közigazgatási autonómiát is élvezett.

Érdekes, hogy a hírhedett Sorbonne-on tanuló diákokat gyakran az intézményt fenntartó egyház védte meg a köztörvényes perektől, miután egy-egy jól sikerült buli folyamán elhalálozott néhány párizsi céhlegény. Na bumm, az egyetemisták sem voltak halhatatlanok (igaz, hallhatatlanok sem – és ezt a nem mindig kellemes tulajdonságukat máig megőrizték)…

Szóval a Város gyakran és sokat nyel az Egyetem miatt. Persze ha elég karakán, akkor jól tudja tartani magát – teszemazt, az agilis lakók elérhetik, hogy az egyetemisták ne bulizhassanak akkor és ott, amikor és ahol akarnak, és főleg ne burigassanak kukákat az utcákon (legalábbis az övékét ne). A Város és az Egyetem, ha ellenségként tekintenek a másikra, kiválóan sakkban tudják tartani egymást.

Vagy marad még a kölcsönös tolerancia és gyümölcsöző együttműködés eretnek gondolata. Mondjuk a Város hagyja, hogy az egyetemisták megtalálják terepüket benne, mert eszébe jut, hogy ez az egész folyamat nem csak a rákhoz hasonlítható, hanem a megtermékenyítéshez is: tudniillik a fiatalos gondolkodás és mentalitás elterjed a városlakók körében, szinte már ők is fiataloknak érzik magukat, ráébrednek, hogy ez a kultúra, amiből hajlamosak vagyunk csak a „rosszat” látni, lehet éppen olyan értékes, mint amit mi képviselünk, vagy éppen ükapáink képviseltek, csak mi már olyan jól hozzája szoktunk.

Az Egyetemi Város befogadja az Egyetemet, és hajlandó annak jelen- és jövőbeli értékeit meglátni, a Városi Egyetem pedig nem zárkózik be elefántcsonttornyaiba, hanem ráébred, hogy a kisebb közösségen túl egy nagyobbnak is részese lehet. Hát valahogy így működhet az Univerzális Metropolisz.

Mert ha visszaemlékezünk arra, hogy milyen volt egyetemistának, főiskolásnak lenni, rájövünk, hogy bizony jó volt. Jó volt, mert akkor még értettük, hogyan kellene megváltani a világot, és nem aprópénzre akartuk váltani az álmainkat. Rendben van, nem maradhatunk örök életünkre egyetemisták (bár néhányan megpróbálkoznak vele), de másokat hagyhatunk egyetemistának lenni, sőt néha még mi is megpróbálkozhatunk egy kis időutazással. Hátha érdemes…