Ha orgonáról van szó, akkor valahogy mindenki a templomra és az egyházi zenére asszociál, no és talán Bach monumentális életművére. Pedig ha valaki járt csütörtök este a Szent Mihály bazilikában, meggyőződhetett arról, hogy nagyon modern hangszer, amely a legkülönfélébb zenei világok tolmácsolására alkalmas.

Magam is ritkán hallgatok orgonamuzsikát, leginkább decemberben, karácsony tájékán, tehát az orgona hangja bennem is összekapcsolódik egy bizonyos ünnepi atmoszférával, azaz nem tudom önálló, a többi hangszerrel egyenértékű zenei eszköznek tekinteni. Egyébként is úgy szól, akár egy földöntúli monstrum, mintha sok száz angyalka hangos kórusa volna, ég és föld között közvetítő óriási tüdő, amely Bach zseniális imáival esdekel az Úr kegyelméért. Szenteste például ösztönösen megkívánom Bach orgonaműveit, napsütötte nyári délutánokon viszont a legritkább esetben jut eszembe, hogy hallgassam őket. Azt hiszem az a baj, hogy nem ismerem az orgonaművészet teljes tárházát, kincsekkel teli mélységeit. Bednarik Anasztázia koncertje azonban most egy kicsit módosított a beidegződéseimen.

Egy ilyen előadás különleges élmény, mert egyáltalán nem úgy működik, mint a hagyományos hangversenyek. Az előadóművészt például játék közben nem lehet látni, odafent kántorkodik magányosan a közönség háta mögött, az embernek be kell érnie a templombelső, az oltár és a tabernákulum, meg a tekintélyes boltívek szakrális panorámájával. De talán éppen ez a templomi áhítat szükséges ahhoz, hogy egy orgonakoncert meditatív aktussá váljon, s a zene segítségével egy teljesen más világba kerüljünk. És most nem a paradicsomra, vagy bármi egyéb vallásos képzetre gondolok persze, mert ilyesmiben sajnos nem hiszek, hanem inkább egyfajta belső csöndre, melyben a zene leginkább képes kifejteni jótékony hatását.

Mellesleg az orgona éppen jó helyen van a templomban, mert hatalmas hangterjedelmével betölti a teret, s remek akusztikai partnerre találhat benne. Naná, hiszen évszázadokra visszanyúló tudatos szándék és tervezés következménye ez. A veszprémi Szent Mihály bazilikában is remekül szól a hangszer, s a művésznő is gondosan vezette elő a műsoron szereplő műveket. Természetesen Bach volt az első a sorban, akinek köpönyegéből végső soron az egész orgonaművészet született. Bach súlyos árnyéka rávetült mindegyik őt követő zeneszerzőre, még Brahms ritkán hallható, romantikus kanyarokkal teli prelúdiumára és fúgájára is. Utánuk pedig már a huszadik század következett, s ez okozta számomra a nagy meglepetéseket.

Elsősorban egy Farkas Ferenctől származó, régi magyar táncokra épülő Lehotka-átirat tetszett, a könnyed, szórakoztató dallamvilág igazi csemege volt a repertoárban. De Pikéthy Tibor két nagyszabású szerzeményét is szívesen hallgattam, melyben a modern motívumok és a klasszikus hagyomány egyidejűleg jelent meg, ezzel mintegy bizonyítva, hogy az orgona korántsem anakronisztikus hangszer. Mi több, a műsor alapján úgy tűnik, mostanság ritkán komponálnak közvetlenül orgonára, legtöbbször inkább átírnak rá különféle műveket, amelyek egészen új dimenziókat nyitnak a hangszer történetében.

A körülbelül nyolcvan perces előadást egy fiatal lány kissé papírízű, de sok fontos információval szolgáló konferanszai kísérték. A padsorok szinte teljesen megteltek a hallgatósággal, csak páran szivárogtak haza időközben. A művésznő egyetlen egyszer, az est végén mutatta meg magát a közönségnek. Szinte drukkoltam, hogy felszabadult tapsvihar fogadja a templom magasztos csendjében, hiszen nem egyházi összejövetel volt ez, hanem pompás komolyzenei esemény. Végül megtapsolták, s bár teljesítményét nem követte zajos ováció, megelégedtem a rövid ideig tartó jámbor tenyércsattogással is.