„Puuuutics Jenő!” – harsogta a veszprémi B-közép, amikor a VÁÉV balátlövője elemi erővel vágta a ficakba a labdát. Putics Barna az elmúlt két hét alatt elérte apjának országos ismertségét, és csütörtök este junior világbajnoki bronzérmesként lépett pályára az MKB VKC csapatában. A két momentum között 15 év telt el, ami Csoknyai Istvánról szól.

Gólkirályként érkezett a dunaújvárosi Kohász csapatából városunkba a fiatal átlövő, hogy próbálja pótolni a Németországba távozó Puticsot, mégsem a támadás, hanem a védekezés Európa-hírű szaktekintélye lett. A labdajátékok művelői között talán nem él Magyarországon olyan, aki 12 bajnoki arannyal, 12 Magyar Kupa győzelemmel és egy Kupagyőztesek Európa Kupája diadallal büszkélkedhet. (A BL döntőről, két KEK döntőről, a világbajnoki negyedik helyről még csak nem is beszéltünk.)

Ezek azonban csak számok, mi maradjunk a kevésbé megfogható, de annál értékesebb mögöttes tartalomnál. Miért kell egy jó csapatjátékosnak megtanulni fájerozni, lábtengózni, vagy éppen órák hosszat egy kávé mellett ücsörögve beszélgetni? Ő tudta, és tanította is. Ugyanis ez is a csapatkapitány feladata. Hiszen ha új játékos érkezik, neki a pályán kívül is be kell illeszkednie, alkalmazkodnia kell a városhoz éppen úgy, mint mondjuk az ételekhez. Ha valaki a magánéletében megzuhant vagy elszállt, akkor szintén a cséká az, aki (akár nemcsak a szóbeliség eszközeit használva) helyre teheti az embert. Mindezt a csapat, a klub érdekében olyan alázattal, aminek tekintélyét köszönheti.

Ahol a zrikálás, jótékony csipkelődés olyan szinten mehet, mint a jelenlegi és egykori veszprémi játékosok között, ott a humor tisztelettel párosul, (ezáltal veszik el a bántó él). Ennek átadása és fenntartása szintén az ő érdeme. Búcsúzott a parkettől, de a játéktól nem, hiszen edzőként még sokszor látni fogjuk.

A csokinál – mint tudjuk – nem a csomagolás számít. Volt, akit városi rendezvényen megkoronáztak, volt, akit ötezer ember búcsúztatott. És van, akinek egy giccsbe hajló festmény jutott a Városháza részéről.

Volt olyan is, akit a szurkolók a vállukon vittek körbe, volt olyan is, akit sűrű könnyek között nem akartak utoljára elengedni a pályáról. És van, akiről nem tudják elhinni, hogy visszavonult, mert az egyszerűen elképzelhetetlen és fölfoghatatlan egyben.

A 11-es számú mez nem kerül föl a csarnok falára, ugyanis maga Csoknyai István kérte, hogy ne vonultassák vissza. Ebben a 11-es számú mezben játszott előtte annak idején Putics Jenő, akitől ő megörökölte. Csütörtökön este pedig átadta Jenő fiának, Putics Barnának, hogy ő viselje tovább.

Barna majdnem annyi idős, mint amikor Csoki Veszprémbe került, de még évekig eltart, mire fölmérheti – velünk együtt – hogy ez a több mint gesztus mit is jelent. Immáron, nemcsak apjához kell méltónak lenni, hanem egy szellemiséghez is. Mert bár 2005. szeptember 1-én Csoki visszavonult, de

csak a teste…