Noha sokak szerint a kortárs magyar fényképezés elmarad a világ élvonalától, nem árt leszögezni: mi azért mégis fotónagyhatalomnak tarthatjuk magunkat. Elég néhány nevet sorolnom: André Kertész, Gink Károly, Moholy-Nagy vagy Friedmann Endre, aki külföldön Robert Capa néven készítette híres háborús felvételeit. Itt és most természetesen Veszprém is csatlakozni kíván a neves magyar fotómúlthoz.

A fotográfia művészete napjainkban alapvető módosulásokon megy keresztül. A virtuális valóság korában átértékelődik hitelességének és objektivitásának kérdése, nem beszélve az esztétikai tényezőkről. Már nem muszáj napokig várni az egyetlen megfelelő tengerparti alkonyatra, egy ügyes fotószerkesztő program a valóság szimulációját bármikor megoldja. Épp ezért örömteli dátum augusztus 29., a Magyar Fotográfia Napja, melynek alkalmából – több más tárlattal egyidejűleg – kiállítás nyílt néhány helyi alkotó műveiből a VMK-ban.

A Bakony Fotóklub 1961-ben alakult, s ma is működik. Múltjának és jelenének arculatával egyaránt találkozhat a látogató, ha betér a VMK-ba s elkéri a portás nénitől a galériákat nyitó kulcsot. Sajnos erre a rövid közjátékra azért van szükség, mert nem olyan nagy az érdeklődés, hogy érdemes volna egész napra bekapcsolni a méregdrága világítást.

A klasszikus alkotásokból „Visszatekintés – A múlt emlékei” címmel reprezentatív válogatás látható a fotógalériában, míg a kortárs alkotók munkái az előcsarnokban tekinthetők meg. Érdekes, sokatmondó különbségek fedezhetők fel a két anyag közt. Míg a klasszikus tárlat még többnyire fekete-fehér képekből áll, addig a maiak néhány kivételtől eltekintve szinte mind színesek. Ez látszólag nem olyan fontos megállapítás, lehetnek technikai okai is. De azért tudni lehet, hogy a vizuális művészetekhez néhányan ma is a feketét és a fehéret ajánlják leginkább, hiszen fény és árnyék dinamikus kapcsolatrendszere még mindig e két szín által érvényesül legteljesebben.

Azt is észrevettem azonban, hogy a fotógalériában látható, néhány évtized során felhalmozódott és letisztult gazdag anyag legjavával mintha nem tudnának versenyezni a kortárs művészek munkái. Pedig akad köztük olyan művész is, aki mindkét részlegen megtalálható. Mégis, Martinkay aktjai, Orbán József és Szeitl Mária képei még a fotó, mint képzőművészeti műalkotás tradicionális jegyeivel, a látvány kifejező erejével rendelkeznek, a „Veszprémi arcok” című sorozat darabjai viszont már sokkal esetlegesebb pillanatfelvételek, s úgy éreztem, többnyire hiányzik belőlük a jelentésképzésre irányuló szándék.

Ezek a képek elcsent momentumokból, városi életképekből, különféle lokális eseményekből kiragadott mozzanatokból állnak, anélkül, hogy mondani szeretnének valamit. Inkább csak megmutatnak, ami persze még több is lehetne, mintha mondanának valamit, de mégsem lesznek ettől többek. A tárlat ugyanis nem nyújtja feltétlenül azt, amit a címe kínál. Néhány utcarészletből lehet csupán következtetni arra, hogy Veszprémben készültek a képek, pedig – ha már a cím veszprémi arcokat ígér – én magam szívesen láttam volna viszont a város igazi, mindenki számára ismerős, hamisítatlan színeit és atmoszféráját. Nem csak a népszerű fesztiválok egyes résztvevőiről elkattintott fotókat, az alkotók kézjegyét magukon viselő, egyéni stílusú portrékat, olyan képeket, amelyek bárhol másutt is készülhettek, hanem azt, ami azonnal elindítja bennünk a jól ismert Veszprém-fílinget.

Ha viszont függetlenedünk az anyag címétől, jó pár remek képre bukkanhatunk, de mindezekből számomra talán egyedül az „Apácák” című (Kovács Pál) érintett meg mélyen és igazán: ezen a képen a fotó még mint univerzális képzőművészeti teljesítmény látható.

Hogy a tárlat anyagából mely darabok válnak majdan a fotográfiai kánon részévé, ezt nyilván az idő sodra dönti el. Addig is legalább annyit mondhatunk: vannak még Veszprémben, akik fényképeket készítenek, így ha akad időnk, javaslom, forduljunk bizalommal a portás nénihez.