Üdvös irányvonal, amit a Gondolat Kiadó követ: népszerű és tehetséges fiatal európai szerzők szövegeit jelenteti meg impozáns küllemű, jól forgatható kötetekben. Nekik köszönhetjük a holland Grunberget, a keletnémet Schulzét és a lengyel Stasiukot, most pedig a magyar származású angol szerző, Tibor Fischer elbeszéléseiből egy remek válogatást.

Gyakran hiányolom a kortárs magyar irodalomból a szórakoztató, ámde magas igényeket is kielégítő szövegeket. Mert színvonalas áltörténelmi regényekből (Háy, Láng, Darvasi), mikszáthi anekdotahagyományra épülő virtuóz meseszövésből (Grecsó) és izgalmas posztmodern játékosságból (Podmaniczky, Kukorelly, Németh) van nekünk bőven a spájzban, de napjaink életérzését megragadó olvasmányos és humoros írásokból jóval kevesebb. Európában ugyanakkor sokan foglalkoznak ilyesmivel, ezt teszi például az ’56-os emigráns magyar szülőktől származó Tibor Fischer is.

Fischer novelláskötetének címe egyszerre provokatív és csábító, s néhány fontos kérdés máris felmerül az emberben, ha megpillantja. Miért ne olvassák el a hülyék? Mert túlságosan intellektuális írások ezek, amik meghaladják alacsony képességeiket? Egyáltalán: ki nevezhető hülyének? Vagy csak egy marketing-trükkről van szó, melynek bedől a hiú olvasó, aki a könyv leküzdésével igyekszik magát meggyőzni arról, hogy nem hülye?

Tibor Fischer szövegeiben legtöbbször jobb sorsra érdemes, intelligens, ám életükkel alapvetően elégedetlen lúzerek lépnek színre, akik mind-mind önkínzó tépelődéssel bolyonganak az ezredforduló hipermodern, érzelemmentes útvesztőiben. A kötet egyik legjobb darabja, „Megettük a séfet” címmel, például egy csődbe jutott weblap-szerkesztőről szól, aki gazdag barátainál nyaral a francia Riviérán. Sokféle emberrel találkozik, szeretné bebizonyítani önmagának és környezetének, hogy nem olyan végzetes balek, mint amilyennek látszik, kiéhezett az igaz szerelemre, ám persze egyetlen vágya sem teljesül. Amikor végül mégis lerohanja egy ukrán csinibaba, rájön, hogy nem is vágyik rá annyira. Fischer hőse neurotikus, önbizalomhiányban szenvedő, az emberi ostobaságtól rettegő és saját kudarcaiban megfáradt értelmiségi balek. Miközben elemzi helyzetét, leírja benyomásait és ábrázolja embertársait, fokozatosan rádöbben, hogy túl éles fényben látja a körülötte forgolódó kaotikus világot, így aztán képtelen a normális cselekvésre. Nála valamivel abszurdabb figura a „Könyvrágcsáló” bolondja, aki a durva külvilág helyett könyvtárakban és könyvesboltokban lakik, mert szeretne minden könyvet elolvasni, ami eddig megjelent a világon. De ugyanilyen ellentmondásos, kétségek között vergődő figura Miranda, az „Imádom, amikor ölnek” hősnője, aki egészen komoly pszichés összeomlás felé tart a komor metropolisszá festett brit főváros dzsungelében.

Az elbeszélésekben felbukkanó szereplők többsége napjaink Európájának olyan jellegzetes példányai, elsősorban a mai harmincas-negyvenes generációból, akik nem tudnak lépést tartani a globalizációs versenyszellem ritmusával, a történetek éghajlata így mindvégig sötét felhőkkel árnyékolja be az egyébként derűs azúrban úszó sztorikat. Bár a tragikomikus hangnem számára elsősorban Anglia, Nyugat-Európa és az USA biztosít helyszíneket, a jellegzetes figurák egzisztenciális és magánéleti bukdácsolásaiban mi, közép-európaiak is magunkra ismerhetünk.

Meg kell még említeni, hogy a szerző novellazárlatai egytől egyig különös módon vágják el a történetek fonalát, így a befejezés szinte mindig némi rejtélyes távlattal ruházza fel az addig könnyedén csobogó cselekményfolyamot. Érdekes továbbá, hogy a londoni illetőségű prózaíró egy-egy mondatával majdnem mindenütt ócsárolja az íreket. Fischer könyvében az írek büdös, alkoholista, agresszív népségként jelennek meg, ami talán az átlagangol állampolgár pszichotikus írundorának paródiája lehet, de talán egyfajta jól bevált, ártalmatlan és ironikus sógorkodás hagyományából is fakadhat, mintha mondjuk egy magyar szerző egyfolytában a szlovákokat vagy az osztrákokat szívatná kedvesen a szövegeiben.

Fischer könyve szórakoztató, poénos, a megfelelő pillanatokban néhol bizsergetően vulgáris, nyelvi leleményekben gazdag, igencsak ügyesen fordított munka, s csak elvétve találni benne egy-egy túlírt, zsenge sziporkát. Fontos, hogy az író kötődik magyar gyökereihez is, aminek eklatáns példája a romániai forradalom idején játszódó rövid beszámoló, ahol néhány honfitársunk is szerephez jut.

Csak az utolsó elbeszélésben jöttem rá a könyv címének lényegére. Ebben a szövegben egy Miranda nevű humorista hölgy kijelenti, hogy csak akkor hajlandó elkezdeni műsoros estjét, ha a hülyék elhagyják a fellépésének otthont adó szórakozóhelyet. Különös módszert választ a „silly-k” kiszűrésére: csak az maradhat, aki a közönség soraiból képes kapásból megmondani, mennyi tizenhétszer huszonhárom, noha közben ő maga sem tudja kérdésére a választ. Számomra ez a kis betét nem más, mint a szerző kikacsintása, aki ugyanannyit tud zavaros világunkról, akárcsak zavarodott olvasója. Így aztán, ha hülyének érezzük magunkat, akkor is bátran belevághatunk a közös kalandba, a „vak vezet világtalant” szellemében.

Persze hiúságból azért kiszámoltam, a végeredmény: 391.