Holiday in Vinjerac – így kínálta magát az az apartman a ljeto.com nevezetű internetes oldalon, ahol idén nyáron töltöttünk hat napot. Bár a világhálón számos magyar nyelvű lap kecsegtet jobbnál jobb lehetőségekkel, mi már tavaly rájöttünk arra, hogy az ár tekintetében az őshonos szállásfoglaló weblapokon érdemes vadászgatni. Négy személy, hat éjszaka így 220 euróba került a Zadartól nem messze lévő Velebitski-öbölben.

Míg sokaknak a napsütötte tengerparti fövenyen való sütkérezés jelenti az igazi nyári pihenést, én leginkább a változékony időjárásra, az apartman Big Brother-cellájára, a gyakran furcsa turisztikai tapasztalatokra és persze a bosznai közlekedés útvesztőire fogok emlékezni.

Noha mindenki a kiváló horvát autópályákat ajánlja az utazáshoz, mi különféle gyakorlati megfontolásokból mégis az autóutak mellett döntöttünk. Így indultunk el hát négyesben egy derült éjszakán Veszprémből a Balkán felfedezésére. Mikor másnap délben holtfáradtan elfoglaltuk táborhelyünket, máris lerohantunk a tengerhez, majd pedig este hattól reggel kilencig mélyen aludtunk. Kedves házigazdánkkal angolul kommunikáltunk, ám ebben a nyelvi luxusban rajta kívül csak kevés horvát polgár részesített, szinte mindig verbális korlátokba ütköztünk a különféle szituációk során, angolul vagy németül csak a nagyobb turisztikai csomópontokon értettek.

Vinjerac apró kis üdülőfalu egy karcsú félszigeten, ahol a téli hónapokban mindössze tucatnyi őslakos él. Ivóvíz sem folyik a csapból, azt vásárolni kell a közeli boltban, de szerencsénkre szállásadónk szerzett néhány palackkal ingyen is a rendszeresen cirkáló lajtos kocsiból. A joviális tulaj azt is elárulta, hogy az időjárás szempontjából évek óta nem volt ilyen rossz nyara. A folytonos esőzés, a mérsékelt meleg és a tenger változó hőfoka korántsem nyújtotta azt a kánikulába olvadt adriai paradicsomot, amely minden külföldi turista álma, de azért akadt néhány napsütéses délutánunk a kristálytiszta, kissé hűvös tengervízben.

Ami a kiadásokat illeti: vittünk magunkkal ugyan elegendő élelmiszert, de kenyeret, tejet és „Karlovacko pivót” többször is vettünk. Engem leginkább a sörösüvegek furcsa csererendszere lepett meg: az üveg ugyanannyiba kerül, mint maga a sör (5+5 kuna), és csak abban az üzletben váltják vissza, ahol az ember vásárolta őket, akkor is csak az ún. „kaucija-blokk” ellenében. Ezenkívül különös jelenet főhőse lettem a valutaváltást is végző helyi postán, ahol az ügyintéző hölgy nem ismerte fel a forintot, majd amikor végre mégis azonosította a titokzatos pénznemet, komoly kétségek kezdték gyötörni valódiságukat illetően. Mivel a horváton kívül semmilyen nyelvet nem beszélt, csak hosszas gesztikulálás árán tudtam megnyugtatni, hogy nem hamis bankjegyekkel van dolga.

Két, Zadarban tett kirándulásunk vegyes tapasztalatokkal zárult. Első alkalommal hatalmas eső zúdult a műemlékekben gazdag és rendkívül forgalmas óvárosra, másodszor pedig sikerült találnunk egy mérsékelten drága vendéglőt, ahol viszont embertelenül apró verébadagokat szolgáltak fel, a kávé néhány cseppnyi mennyisége pedig szerintem csupán egy fél korty koffeinaroma volt. Mindezt hétezer forintért fájdalmas foghúzásként éltem meg.

Horvátország egyébként változatlanul csodás földrajzi környezettel nyűgözi le az odalátogatókat, csak arra kell nagyon vigyázni, nehogy az országutak mentén húzódó, békésnek látszó erdőségekben tegyünk sétát, mert szinte mindenütt táblák figyelmeztetnek a polgárháború óta megmaradt aknákra, melyekből állítólag még legalább egymillió darab található országszerte. A „Ne prilazite” felirat mellé a „mines” (aknák!) szócska és egy halálfej társul, ami komoly elővigyázatosságra inti a bokrokba vizelőket.

A hat napos tengerparti heverészés és az apartman kényelmes zárkája engem idővel kissé klausztrofób hangulatba sodort, így aztán a kedvemért szinte minden este felfedező csavargásra indultunk a környéken, s megismertük az éjszakai fürdés örömeit is.

Igazán emlékezetessé végül egy kalandos kitérő tette nyaralásunkat, amiért Bosznia-Hercegovina kaotikus közlekedése tehető felelőssé. Bár a határon profi turistaszédítő promóanyagot osztogatnak, a valóság néha mégis kellemetlen meglepetéseket tartogat ebben a háborús tragédiákat elszenvedett országban. Az állandó rendőri jelenlét és a lakott területek iszlám bazársorhoz hasonló, az autóvezetőt óvatosságra intő forgalma mellett legfőbb probléma a közlekedési táblák gyakori hiánya. Hazafelé eltévedtünk, s amikor ráhajtottunk egy, a térkép szerint közepes minőségűnek jelölt országútra, a világ talán leghitványabb mellékútján találtuk magunkat. Nemsokára a boszniai ősvadon közepén araszolgattunk tíz kilométeres sebességgel, hatalmas szakadékok felett, vérszomjas kátyúkkal, hajtűkanyarokkal és sziklaomlásos útszakaszokkal tűzdelt pokoli szerpentinen. Úgy éreztük, soha nem fogunk hazajutni többé, itt kell nyomtalanul elpusztulnunk a boszniai hegyvidéken, mígnem végül egy félszemű favágó biztosított minket megfelelő haladási irányunkról, s másfél óra múlva lassacskán ismét aszfaltra kerültek az autókerekek.

A hat nap arról győzött meg engem, hogy azért ez még mindig a legendásan veszélyes Balkán-félsziget.