– bocsánatkérő levél - „to whom it may concern” –

Ha megengeditek, maradnék az eredeti címnél – bár az Index veszprémi mutációjának cikkírója minden bizonnyal tiltakozni fog e „minden különösebb eredetiséget” nélkülöző döntés ellen –, de most azt hiszem, szükségem van Bobby McFerrin híressé vált szavaira!

Soha még nem fordult elő, hogy egy rólunk – pontosabban rólunk is – megjelent recenzió hatására billentyűhöz nyúljak, most sem magunkért, de nem is másokért, hanem valamiért, nevezetesen a hitelesség kedvéért teszem ezt. Mi (a Mendelssohn Kamarazenekar) nem is szólhatunk semmit, végül is – ahogy a „friss hús” cikkíró írja: – most sem sikerült nagyon félrehúznunk a salzburgi csodagyerek kottáit, sőt mi több: „jó munkát (!) végeztünk”.

Ami miatt viszont szólhatok és szólnom is kell, az nem kevés.

Megdöbbenve olvastam a cikk címét, majd a cikkíró „kínos szenvedéseiről”, a hányásba taposó közönségről, a takarítók ügyetlenségéről, a kollektív önámításról, a cikkíró langyos ásításáról, a lapos szervezésről, a dohányzóhely hiányáról, a puccos színpadról szóló sorokat… Az Index Veszprém szerint ez volt Bobby McFerrin Veszprémben. És ez volt a Veszprémi Ünnepi Játékok első négy napja.

Négy napig ezt a cikket kell mutatni erről a koncertről, meg aztán az egész rendezvényről címoldalon, miközben például Rost Andrea vagy Richard Bona sétálgatnak Veszprém utcáin, készülve az esti fellépésükre? Nem kellett volna legalább utalni az ő szánalmas produkcióikra is? Nem tűnik fel senkinek a szerkesztők közül, hogy itt valami nincs rendben? Nem átlátszó egy kicsit, hogy miközben Novics János az elfogulatlanságát bizonygatja (nem ismeri a „helyi kultúrbizniszt”), aközben az Index Veszprém rezzenéstelen monitorral tűri az említett világnagyságok jelenlétét? Ha a szerzőnek nem is, de a szerkesztőknek tudniuk kéne, hogy nem minden ellenérzés nélkül indult ez a fesztivál. Ezt a cikket felvállalni – mint egyedüli tudósítást négy teljes napon át – nem más, mint csendes, de határozott bizonyítása annak, hogy az Index is azokkal rokonszenvez, akik ilyen lesújtó véleményt szerettek volna látni az Ünnepi Játékokról.

Visszatérve a harmadikai koncertre. Ugyanazon a koncerten voltunk egyáltalán? Persze én máshonnan néztem az egészet, hiszen az én jegyem egy kicsit szerencsésebb helyre, a színpadra szólt. S mivel részt vettem a „vérszegény műsor” bemutatásában, természetesen nem láthattam annyi izgalmas dolgot, mint Novics János.

Amit viszont láttam: Egy minden mozdulatával zenét, emberséget, közvetlenséget, figyelmet sugárzó, ízig-vérig profi művészt, aki egy pillanatig nem feledkezett meg arról, hogy kitől is kapta azt a csodálatos tehetséget, amit most már köteles a világ minden sarkába hurcolni magával, és minél több embernek bemutatni. Láttam továbbá olyan őrületes zenei megoldásokat, és olyan zsenialitást, amit nem hiszem, hogy valaha el tudok majd felejteni. Láttam aztán egy olyan közönséget – melynek része voltam a második részben magam is –, aki egyik ámulatból a másikba esve habzsolta, amit ott egy lélegzetre McFerrin „leadott”.

Vagy rosszul láttam mindezt? Én is hatása alá kerültem a „kollektív önámításnak”? Vagy talán 20 év koncertezés – nem egy és nem kettő világhírességgel való közös fellépés – után még mindig nem tudom megkülönböztetni a talmit a valóditól?

Egy sznob zenekar sznob vezetőjeként bocsánatot kérek hát a sznob szervezőktől, hogy belerángattam őket ebbe a koncertbe, a sznob szponzoroktól, hogy erre az „aprócska, füstös bárba, néhány sör mellé” ajánlott zenészre áldozták súlyos anyagi erejüket, a sznob közönségtől, melynek „többsége inkább csak azért tapsolt olyan lelkesen, mert kemény pénzt fizetett a részvételért”. Bocsánat mindezért, az én ötletem volt ugyanis, hogy Bobbyt meghívják.

Kováts Péter
(a Mendelssohn Kamarazenekar vezetője)

Az olvasói levél témájául szolgáló cikkünk: Dont worry, be sznobby (a szerk.)