Igaz, még öt hónap hátra van az évből, ennek ellenére mégis kijelenthetjük: 2005 az oktatás éve. A középiskolák belső anyagi és emberi erőtartalékaikat kizsigerelve elkészítették a kétszintű érettségi új követelményrendszerét, felkészítették diákjaikat a megmérettetésre. Aztán jött a matematika botrányos vizsgája, a megváltoztatott feladatlapok biztonságos eljuttatásának mizériája, az érettségi időpontok változtatása. Amikor mindenki úgy gondolta, túl vagyunk a nehezén, kirobbant a felvételi ponthatárok vitája.

Nem vonom kétségbe az oktatási tárca jó szándékát az új érettségi és a felvételi rendelkezései kapcsán. Csak azt gondolom, hogy néhány alapvető gondolatot nem vettek, vagy nem eléggé vettek figyelembe, amikor lefektették elvárásaikat.

A polgári állam a középkori világ születési előjogaival szemben a mindenki által megszerezhető tudásra, és az iskolákban elsajátított ismereteknek köszönhető társadalmi emelkedésre, pénzszerzésre helyezte a hangsúlyt. Az oktatásnak ma is ezt kell biztosítania, annak tudatában, hogy mindenki más-más családi és más egyéni képességekkel indul az életbe.

Az oktatás nem szolgáltatás, mint ahogy sokszor hallhatták a pedagógusok a vezetőiktől. Az oktatás befektetés, az egész ország jövőjének záloga. Széchenyi óta tudjuk, egy ország annál fejlettebb, minél több kiművelt emberfővel rendelkezik, hiszen ők viszik előre a gazdaságot, növelik a nemzeti jövedelmet, támogatják az értékteremtő kultúrát, oktatást. A kör bezárult.

A rendszerváltás pillanatában hasonló felismerésre jutott minden kormányzat a választási programjában, majd a gyakorlatban elfelejtette azt. 1990-től folyamatos változásban van az oktatásügy. Változásban, de nem fejlődésben. Egy jól átgondolt, az eddigi értékeket megőrző, az új elvárásoknak megfelelő, mindenki számára érthető és átlátható program kell, amit a szakma fogad el, és nem a politika!

A másik kritikus pont az iskola. Minden anyagi és szellemi terhet az oktatással foglalkozó intézmények cipelnek a végkimerülésig. Ők harcolnak az első vonalban, nekik van a legnagyobb tapasztalatuk az oktatás jelenlegi helyzetéről, ők tudják mit, és hogyan lehetne, kellene változtatni. Ennek ellenére az ő véleményükre kíváncsi legkevésbé a vezetés. Sőt, az újításokhoz szükséges változtatások: továbbképzések, technikai eszközök kivitelezésének anyagi gondját is rájuk hárítja.

A szellemi, anyagi előrelépés esélye nélkül dolgoznak a tanárok, oktatók. A túlterheltség, a kilátástalanság ellenére - csodával határos módon - még mindig jelentős eredményt mutatnak fel. De meddig? Aki teheti, elmegy a tanári pályáról, vagy más munkát vállal be mellette. Így mit várhatunk? Idővel kimerült, színtelen, szagtalan társaság marad a régi veretes tanári karok helyén. Ők biztos nem a felemelkedésünk zálogait fogják képezni. Marad néhány magániskola, ahol elitképzés folyik, ahol csak néhányan tudják megfizetni a kiemelt tandíjat.
Elgondolkodhatunk, mi is a polgári állam egyik velejárója, feltétele…

pethő imre