Spiró György idén megjelent regénye, a Fogság villámgyorsan bestsellerré vált. Ennek két oka lehet. 1: a kiadó éleslátásának következtében a könyv méreteit úgy kalkulálták ki, hogy az megfelelően illeszkedjen az átlagos magyar könyvespolcra, a borító színe minél többféle falfelülettel legyen kompatibilis, a regény vastagsága kellő tekintélyt kölcsönözzön az azt a hóna alatt cipelő olvasónak, és így tovább. 2: hogy az író előrelátóan jó regényt írt, gondolván, akkor az emberek szívesen olvassák majd. Első olvasatra én a második eshetőség mellett tenném le a voksomat.

Mondom ezt annak ellenére, hogy véleményem szerint a Fogság nem XXI. századi regény. Sok szempontból kifejezetten ódivatú, illeszkedik a történelmi kalandregények sorába, melyek oly sikeresek voltak az utóbbi kétszáz év folyamán. Ugyanakkor mégsem süllyesztendő egyszerűen ebbe a kicsit korszerűtlennek tűnő műfajba, hiszen van benne a pikareszkből, a családregényből, a társadalmi regényből, a (vallás)filozófiai regényből – meg még biztosan találnánk másfajta műfajokra utaló nyomokat is, ha nagyon keresnénk. A nehéz beazonosíthatóság már önmagában sokat ígérő jegy, de még nem elegendő, hogy jó legyen az alkotás.

A mű főhőse Gaius Theodorus, a római polgár, vagy családiasabban Uri, a zsidó. A figura első pillantásra jelentéktelennek tűnik, sőt ez az érzésünk később sem változik nagyot. Az idő és a környezet az, ami fontossá teszi, valamint azok a félreértések, melyek alakját többre értékelik, mint ami valójában. Így válhat a vaksi zsidó fiúcskából kém, uralkodók tolmácsa, befolyásosnak tűnő háttérember a történelem egyik legviharosabb időszakában (bár melyik nem volt az?).

A különböző alkotásokból unalomig ismert első évszázad (Jézus kora, Néró Rómája, a zsidó háború időszaka) átértékelődik, új jelentésekkel telik meg a Fogságban, hiszen egy olyan ember szemén keresztül látjuk ezt a világot, aki végigszenvedi az összes megpróbáltatást, amit lehet, és folyamatosan gondolkodik a világról, a zsidó létről és saját szerepéről mindebben. A dolgok nem válnak fekete-fehérekké, mint a legtöbb hasonló vállalkozásban, jó és gonosz nem létezik, csak emberi. Kegyetlenség, szeretet, kicsinyesség és nagyvonalúság egyszerre van jelen a műben.

A regény mondanivalója ettől kortalanná is válik, tudjuk, hogy rólunk szól. Uri folyamatosan keresi a saját célját az életben, amit persze soha nem talál meg, ugyanakkor végig birtokában van – hiszen a mű végső üzenete magának az élet fontosságának a hangsúlyozása (miután kiderül, hogy a boldogság pillanatnyi és végletesen törékeny) - szemben mindenfajta illuzórikus elképzeléssel, eszmével. Spiró György regénye alternatív zsidóságtörténet is egyben (Josephus Flaviuséval feleselve), meg emberiségtörténet és emberségtörténet. Jó olvasni, mert magunkról tanulunk sokat. Meggyőződésem, hogy az egyik legfontosabb kortárs regény született meg.