Egyszer volt, hol nem volt, a Gizella-napokon túl, de az Utcazene Fesztiválon innen élt egy mogorva kisváros, akit (amit) Veszprémnek hívtak… Így is kezdődhetne mai mesénk, hiszen eljött az ún. (a feloldás lehet „úgynevezett”, de bármi más is) uborkaszezon, ami kevésbé piaci jellegű kifejezés, mint inkább a (jelen esetben) kulturális vákuum megnevezése – vagy nem is vákuum, hanem fekete lyuk, ami elnyel mindent és mindenkit. Most kiválóan lehetne írni könyvekről, filmekről, tévéműsorokról, de már ehhez sincsen kedvünk, mert a nyár dacára még esik is, vagy lóg a lába, vagy a mi lábunk lóg… (Ja igen, ez ráadásul fokozottan a „pontpontpont”-ok és zárójelek időszaka, amely írásjeleket én egyébként is kedvelek.)

Úgy vélem, elsősorban José (Zsozé, mert portugál) Saramago könyveiről szeretnék írni, mert az olvasás meg a nagykönyv, ezek fontos dolgok, és ilyenkor, nyáron hátha tényleg olvasunk is, mert van időnk, és ezt a strandon is lehet. José Saramago Nobel-díjas író, de emiatt már nem kell irigykednünk, hiszen nekünk is van ilyen. Regényei már évek óta megtalálhatók a magyar könyvpiacon (tehát nem mondható, hogy elsiettük a kritikát), dehát mennyi minden van még a könyvesboltok rejtett és kevésbé rejtett zugaiban, ami újdonságot jelent a számunkra!

Szóval a Kőtutaj és a Lisszabon ostromának históriája (Saramago sok más regényt is írt, de én csak ezekről tudok nyilatkozni). A Kőtutaj alaphelyzete nagyon egyszerű: a Pireneusi-félsziget leválik Európáról, és vándorlásba kezd az Atlanti-óceánon. Mindez persze különböző misztikus jelek kíséretében történik, ugyanakkor következményei nagyon is prózaiak (nagyhatalmi válság, társadalmi problémák, stb.). A szép az egészben mégis az a fantasztikum, ami bizonyítja számunkra, hogy Garcia Marquez európai gyökerei nem csupán a keresztény hitvilág elemeiben érhetők utol. A felvetés számunkra olyan szempontból is aktuális, hogy a klímaváltozás következtében lassan a Pannon-tenger újjáéledéséről kezdünk vizionálni, ami hasonlóan érdekes ötlet, mint a könyvbeli.

Megváltozott, fantasztikus világ, illetve megváltozott, fantasztikus történelem – hogyan lássuk másként a hétköznapokat? A legjobb 20. századi regények ilyesféle dolgokból indulnak ki, és megtanítanak bennünket arra, hogy jobban figyeljünk oda a bennünket körülvevő tárgyakra, személyekre, eseményekre. Higgyünk a világban, de csak feltételes módban, ugyanakkor használjuk ki az elénk táruló lehetőségeket!

(Jut eszembe erről a Várkert Étterem. Sikerült felfedeznünk, hogy a műintézmény pozitív externáliákkal (jótékony mellékhatásokkal) bír irányunkba, miután a házunk melletti placcon kiválóan tudtunk táncolni az LGT-emlékzenekar és Somló Tamás zenéjére… Persze ugyanezt néhány kisgyerekes család kevésbé pozitívan éli meg. Mindegy, aki bulizni akar, szívesen látjuk a vár alatt – sokkal jobb táncoló fiatalokat látni, mint annak idején a „börtöntelefont” hallgatni…)

Szóval figyeljünk a világra, mert ki tudja, mit tartogat a számunkra a következő pillanat. A fantasztikumot sokan nem szeretik, mondván az túlzottan elrugaszkodik a valóságtól – pedig lassan a valóság rugaszkodik el túlzottan önmagától… Ki lepődne meg ma bármilyen csodán, ami vele történne? Ha már uborkaszezon van, lessük a csodákat, vagy ha megtehetjük, menjünk strandolni, nyaralni, esetleg olvassunk egy könyvet…