Nem hiszem el, hogy kicsengettek erre a tanévre! Nagyon hosszú volt. Pedig a június most nem is olyan gatyarohasztó, mint amit az elmúlt években megszokhattunk. Szóval, június van, ujjongunk, nincs tovább – idézhetnénk kissé pontatlanul Ady kolléga gondolatait.

Bevezették az új érettségit, mindjárt két szinten. Minek? A felsőt alig néhányan vették igénybe. Persze sokszor bábeli a zűrzavar abban a kérdésben is, mi számít közép, illetve emelt szintű feladatnak, legalábbis a fejtágítón, ahol a kollégákkal ismerkedtünk a különböző feladatokkal. Véleményünk sokszor nem igazán egyezett a feladatot összeállító koponyák álláspontjával.

Ja, a lebonyolítás… Bálint bácsi tépte a száját a tévében, hogy ugyan mᒠki volt az a galád, aki kiszivárogtatta a feladatokat. Mondjuk, tényleg gusztustalan dolog volt, de könyörgöm, minek kellett a jól működő rendszert eltörölni, amikor is a médiumokból tudtuk meg a megoldani valót, legalábbis történelemből és matekból. Mindegy, érdemesebbnek tűnt több százmilliókért új tételsort nyomtatni. Aztán szegény iskolaigazgatók pitymallatkor bedagadt szemekkel vehették át a megyeszékhelyen a friss paksamétákat. Nem beszélve arról, hogy jó pár ezer tisztességesen felkészült diákot tréfáltak meg ezzel az apró kis csintalansággal.

Még mi volt? Más újdonság nem történt. (Már csak vágyunk valami pozitív szenzációra) Szóval, a tanulási kedv nem nőtt, a követelmény egyre gyérebb, következésképp az érettségi majdhogynem kötelező; az iskola most is csak egy szükséges rosszat jelent a kölykök életében. Szomorú.

És jövő? Ha csinálunk, akkor lesz. Fel kellene mutatni igazi alternatívát, a hömpölygő mocsokkal szemben. Persze, nem ártana egy normális tantervet megalkotni ennek kivitelezésére. Most ott tartunk, hogy még mindig tart róla a veszekedés. Valahogy elég riasztónak tűnik ez a mindenkire rákényszerített uniformizált gondolkodás. Szerintem az iskolát nem ilyen eszmék terjesztése miatt találták ki. Így körülöttünk tényleg csörtetni fog az élet…