Kalandos, izgalmakban bővelkedő és tanulságos történet, amelyben Szikkadt Tom csávába kerül, de sebaj, valamint téliszalámis szendvicset eszik, nagyon sáros lesz, és földönkívüliekkel barkochbázik.

„Csökken a nyomás!” – Szikkadt Tom fülrepesztően üvöltött, és bár ezt nem hallhatta senki, nem lévén sem utasa, sem másodpilótája, és a rádiója is bekrepált, úgy érezte, a helyzet megköveteli. A repülőgép minden porcikája remegett, akár egy túladagolt junkie, a hajtóművek köhögtek, mint egy holland cucchoz szokott smoker, amikor tatár fűre fanyalodik, a villogó műszerek fényei vad, pszichedelikus táncot jártak, és Tom gyomra úgy zakatolt, mint egy… nos, erre már nem talált semmilyen tudatmódosító hasonlatot.

Szikkadt Tom valahol az osztrák-magyar határ fölött bukdácsolt ósdi, négymotoros gépével, és elátkozta sorsát, ami idevezette. A Kedves Olvasók talán emlékeznek, utoljára akkor hallhattunk hírt hősünkről, amikor még „A vicces sofőr és a hetven halott” című sci-fi filmen dolgozott (lásd még „Félelem és reszketés Balatonfüreden”). A film költségvetése sajnos megkövetelte, hogy kétes hírnevű alakokkal vegye fel a kapcsolatot, akik Dél-Amerika dzsungeleiben tengették mindennapjaikat ősi kultúrnövények termesztésével, és CIA által pénzelt katonák előli bujkálással. Szikkadt Tom hosszú, nedves hónapokat töltött a hegyekben, özönvízszerű esővel és állandóan vihogó, spanyolul karattyoló indiánokkal küszködve, amikor végül megelégelte a dolgot. Otthagyta a félig kész film kópiáit, és törpe pankráció videógyűjteményét repülőgépre cserélte, ami akkor még jó vásárnak tűnt. A repcsit a szorgos indiánok leginkább kábítószer csempészésére használták, és mivel Tom erősen spirituális személy volt, élénken érzékelte a kokacserjét rágó zsoldosok, a vitázó drogbárók, és a több mázsányi cucc szinte kézzelfogható emlékét. Nem csoda hát, ha agya csak egy témára pörgött.

A kopott festésű, kék-fehér repülő végül feladta a küzdelmet a gravitációval, és mint egy ólmot nyelt dealer, akit magába szippant a csatorna bűzös vize, merülni kezdett a piszkos fellegekbe. Szikkadt Tomnak már nem jutott eszébe egy Airplane-idézet sem, így aztán átadta magát az artikulátlan sikoltás gyermeki örömének, egészen a becsapódás pillanatáig.

Amikor magához tért, egy alig zöldellő búzatábla közepén találta magát, halkan szemerkélő esőben és kínzó fejfájással. Párszáz méterre parkoló autók garmadáját látta, mellette szürke sátorrengeteget, ami fölé egy közepes méretű színpad tornyosult. „Búzamező és színpad” – motyogta balsejtelemmel eltöltve, amit a repülőgépen magába szippantott emlékek váltottak ki, és azonnal hippi-űző mantrákat kezdett sorolni. Ám kíváncsisága felülkerekedett egészséges életösztönén, és törülközőjét feje köré csavarva megindult az egyértelműen fesztiválként beazonosított tevékenység és objektum felé. A bejáratnál németül karattyoló, nyakig sáros és piercinges suhancok fogadták. „Blinddarmentzündung” – lőtte el csekély német szókincse teljes dobtárát, és leszerelte őket egy csomag eredeti, Bruce Springsteen fogpiszkálóval. Bejutott hát, ám egyelőre csak sarat dagasztó, fokozatosan lerészegedő osztrákokkal találkozott, akik fura rituáléknak hódoltak kék műanyagdobozok előtt. Mindig is csodálkozva figyelte az emberi faj különcségét, ezért most is csak találgathatott, mi oka lehetett annak, hogy ennyi egyed képes otthagyni a száraz és meleg kuckók kényelmét, felcserélve némi átázásra, a fülbe és orrba kerülő sár korántsem intim közelségére és a tüdőgyulladás megszerzésének nem elhanyagolható kockázatára. Bár ez utóbbi felfogható egyfajta extrém sportként is.

A nem túl nagynak mondható színpadon Szikkadt Tomnak teljesen ismeretlen együttes nyomta a konzumbarát rockot. Korán volt még, így teljes energiabedobással játszhattak, ugrándozva és fel-alá rohangálva a színpadon, pózoló beállásokkal, és mindkét dobfelszerelés játékos egymásra dobálgatásával. Ellőtték az összes rock’n’roll klisét, nem hagyva semmit az utánuk következő bandáknak. Szikkadt Tom egyre kevésbé értette a körülötte tolongókat, ezért kár volt kimozdulniuk otthonról.

Ám ekkor egy jóllakott napközis lépett a színpadra, és befáslizott kezével pengetve gitárját, keserű-bús dallamokba fogott. „Ez Chino” – motyogta megrendülten Tom, - „a Deftones frontembere. Akkor ez nem lehet más csak a Team Sleep nevű projektje.” – élt az enumeráció egyszerű trükkjével, és átadta magát a melankolikus hangulatnak. Chino pedig nem sokat törődve a közönséggel, és mégis hatása alá vonva őket, suttogott, sírt - és meghalt a színpadon. Szikkadt Tom bárgyún vigyorgott az esőben, és most először hálát adott a kókler indiánoknak, akik miatt pont most és pont ide keveredhetett.

A koncert vége szomorúsággal töltötte el Tomot, ám ekkor összefutott három régi ismerőssel (lásd „Szikkadt Tom és az idegenek”, kiadatlan). Az esőkabátokba burkolt barátok megpróbálták felvidítani, „Örökké nem eshet” – idézte fel egyikük a Tomtól eltanult bölcsességet, és léha mulatozásra csábították, amit ő rövid habozás után elfogadott. Esővédett helyre húzódtak hát, és számolatlanul fogyasztották a sört, a téliszalámis szendvicset és a sósmogyorót, miközben megtárgyalták az élet nagy kérdéseit, az univerzum titkát, és barkochbáztak. Eközben az időjárás enyhült, ami csupán annyit jelentett, hogy az eső és a szél alábbhagyott, ám a hőmérséklet még mindig fagypont körül remegett. Szikkadt Tom már kellően ködösen látta a világot, és barátai is arra unszolták, hogy újabb próbát tegyen a nyálkás sártengerrel, és a németül kurjongató tömeggel, így újra a színpad felé vették az irányt.

Az elkövetkező órák történéseiből Szikkadt Tomban csak szilánkok maradtak meg, amit okozhatott a kényszerű landolás utóhatása, de a sósmogyoró is. A gyermekkor hangulatát idéző, Kispál és a Borzba oltott, Halász Jutkát játszó Wir sind helden-t az Audioslave váltotta, Tom nagy megkönnyebbülésére és örömére. Önfeledten csápolt és rikoltozott, különösen, amikor a banda felelevenítette előéletük olyan mozzanatait, mint a Rage against the machine ugrálós, felejthetetlen slágerét, a Killing in the name-t, vagy a Soundgarden Black hole sun-ját. De igazából csak akkor lendült bele a headbangelésbe, amikor színpadra lépett az örmény néptáncegyüttes, a System of a down. Zakkant metaljukra elszabadultak az indulatok, osztrák bölcsészlányok próbáltak Tom vállára mászni, de ő mit sem törődve velük üvöltötte az éjszakába a nap tanulságát: „Fuck you, pig!” Vagy csak úgy emlékezett.

Később arra ébredt, hogy egy esődobogástól visszhangos sátorban fekszik, és egy sötét alak keres rajta holmi Kennyt. „Kennyt kicsinálták, ti szemetek”, motyogta Szikkadt Tom, és még mélyebbre vackolta magát törülközője puha ölelésébe.