Van úgy, hogy az ember leánya munkát keres, mert szeretne pénzt is. Ilyenkor elővesszük a tudatalattinkból mindazt az okosságot, amit itt-ott olvastunk, vagy amit a Julcsi tanácsolt, aki évente vált munkahelyet. Szépen felöltözünk, aktiváljuk az agysejtjeinket és a mosolyunkat, elővesszük a legjobb formánkat, és már indulunk is. Aztán addig járunk, amíg pórul - csak nem…

Már azt sem könnyű kitalálni, hová menjünk. Persze ilyenkor nem árt, ha mindenki nekünk dolgozik, mert az idő, az most nem fog. A barátok segítsége ilyenkor aranyat ér, mert a Jani unokatesójának a férje biztos, hogy szomszédja, vagy éppen a sógora annak a vállalkozónak, aki éppen alkalmazottat keres. Vagy valami ilyesmi. Mert kapcsolat nélkül is lehet próbálkozni, de nem nagyon érdemes.

Tehát ha már megérkeztünk a célhelyre, csinosan, frissen, mosolygósan és a könnyed önbizalom sugárzik a szemünkből, joggal gondoljuk, hogy nagy baj nem lehet. Ekkor még minden bizonnyal nem sejtjük, hogy a kifogások sora végtelen. Főleg, ha az ember huszonéves, nő, és szereti, ha bejelentik, és nem a minimálbért viszi haza. Ez így nem tűnik túl nagy elvárásnak - és mégis…

A „píem” (Pufók Milliomos) helyettesének a helyettese az első körben - a bemutatkozás után - rátér a lényegre. Az önéletrajz „verivell”, nagyon tetszik, pont ilyen embert keresnek, de honnan is hallottam az állásról? Na puff, most eláruljuk a Janikánk izéjének a bigyókáját, vagy inkább ne?! Mosolygunk, aztán döntünk, és válaszolunk. A meglepő az, hogy a mondandónak általában mindegy, mert a következő kérdés még jobb: gyerek van? Hoppá, személyiségi jogok, meg ilyenek? Halló, azzal mi lesz? A mosolyunk „bebárgyul”, ellenben a faggatónk élénkül. Jön a „sok a munka”, meg a karrier, meg a Cég mindenekelőtt – című fejezet, mi meg már vicsorgunk, és nem vigyorgunk. Menjenek ezek a francba, hogy a fenébe ne akarnék gyereket?!!! Igen, lehetőleg harmincéves korom előtt. A fene egye meg, mi a baj ezzel? Én azt se bánnám, ha már most lenne! Aztán mosolygunk, és szépen lassan kimegyünk. Mert a pénz is vicc, általában minimálbér, plusz ez meg az. Klassz.

Szerencsénk van, ha rendelkezünk egy olyan szakmával vagy diplomával, amit használni is lehet, és nem kakilás után. Még akkor is, ha annyira nem rajongunk érte, hogy ott dolgozzunk, ahol esetleg a madár se. De a lé több mint a minimál, és szülés után visszavárnak. Mert azért van ilyen hely…

Aztán mikor van állás, jöhet a ház. Mert emberünk szeretné, hogy most, amikor már van fix meló, meg fix lé, akkor legyen kecó is. Tehát lehet gondolkodni a hitelen, mert anélkül nem megy. Ahhoz meg nem kell más, mint egy házasság meg egy betervezett gyerek. Nesze neked…

Ilyenkor persze összefutunk a Jucival, aki tavaly ment férjhez. Beszélgetünk, és kiderül, hogy az értékbecslő nem normális, így nem kapják meg a hitel második felét, a ház meg ott áll, tető nélkül. A házasságuk érdekes, kellett a pénz az építkezéshez, hát igent mondtak mindketten – de igazából nem egymásnak, hanem a banknak. Ja, és azóta Juci megismerte a „nagyőt”, de ez mindegy, mert a bank lassan a gyereket fogja keresni – Jucin. A nőn, akinek van állása, férje és épülő háza, csak a boldogságát veszítette el valahol félúton.

De ez már egy másik történet…