Végére érünk lassan a 2004/2005-ös színházi évadnak, így ideje mérlegelni: mi volt jó, rossz vagy még rosszabb az elmúlt időszak kínálatában. Elsőként a Petőfi Színház repertoárja kerül górcső alá (ez egy szép metafora még a megboldogult vegyiparis évekből), innen is elsősorban a nagyszínpadi produkciók. Hát akkor lássuk a medvét (ez meg olyan bakonyias-erdészes)!

Mint minden évben, idén is volt min morogni, de örvendezni is lehetett, vagyis kaptunk hideget és meleget is. Gyorsan tekintsük végig a választékot azok kedvéért, akik már annak rendje és módja szerint emlékezetük szemetesládájába ürítették az idei előadások címeit (jó esetben – rosszabb esetben minden más, ezekkel kapcsolatos információt is). Volt nekünk (időrendben) „La Mancha lovagja”, „Pletyka”, „Az aranyember” (szerintem Az arany ember, de nem szeretnék szembemenni a minden más információhordozón fellelhető tájékoztatással), „Az üvegcipő” és „Fiatalság bolondság”.

Meglepő módon ezek közül a két zenés produkció, a „La Mancha lovagja” és a „Fiatalság bolondság” voltak a legjobb előadások. Persze, ez csak gonosz prekoncepcióim fényében válik meglepetéssé, miszerint ha egy Petőfi színházi darabban énekelnek, az már túl sok jót nem ígér… ami egyébiránt az utóbbi néhány évben egyre kevésbé volt fenntartható álláspont. Mondhatni, a „Kölyök” óta folyamatos javulás figyelhető meg a zenés produkciók minőségében, ami idén egyfajta csúcsponthoz érkezett, hiszen a fent említettek tényleg nagyon jó előadások voltak (amennyire én meg tudom ezt ítélni, zeneileg és éneklésileg is). Ez tehát (fellengzősen mondva) a mjuzikelek és operettek érája volt.

A másik véglet Neil Simon „Pletykája” volt, amely nálam idén megszerezte a citrom-díjat. Amolyan se íze, se bűze vígjáték kerekedett belőle, ami sem mondanivalójával, sem hangulatával nem tudott megragadni (Neil Simon mentségére elmondanám, hogy ezért elsősorban a rendezést és a színészi játékot okolom).

„Az üvegcipő” közepes, „Az aranyember” pedig jó közepes előadásra sikeredett. Miután idén tragédia nem volt műsoron, ezért az utóbbi képviselte gyakorlatilag a „vígjáték” (ez nem igazán jó szó, talán inkább „könnyedebb stílus”) ellenpólusát, és mint ilyen, tisztesen megállta a helyét, bár igazán kirobbanó hatást nem tett rám. „Az üvegcipő”, ez a kvázi-klasszikus Molnár Ferenc vígjáték még kevésbé volt meggyőző, mondjuk az „egynek jó volt” kategória tipikus díszpéldánya.

Azért jó előadásokat láthattunk még (hogy a Játékszínről se feledkezzünk meg teljesen), hiszen „A szecsuáni jólélek” végső soron egy igazán érdekes és izgalmas kísérletnek tekinthető, és a „Nézőművészeti Főiskola” (igaz, csak vendégdarabként) egyértelműen az évad legfrenetikusabb színházi élményét nyújtotta Veszprémben.

A mérleg egyáltalán nem rossz, sőt, úgy érzem, évről-évre egyre javuló tendenciát mutat, bár megjegyzendő, hogy részemről kicsit sérelmesnek tartom a komolyabb-komorabb hangvételű darabok (tragédiák, színművek, királydrámák, stb.) háttérbe szorulását, ami – megnézve a műsortervet – a következő évadban tovább folytatódik, sőt fokozódik. Itt maradunk, kérem, eltragédiátlanodva! Hát csak röhögésből áll a világ?

Hogy mennyire nem, azt most éppen a színház vezetői tudják a legjobban, akiknek a mandátumát a megyei közgyűlés nem hosszabbította meg. Persze Kolti Helgáról tudható, hogy igazgatóként sok konfliktushelyzetbe ment bele, és ő maga is termelt néhányat, de nézőként (és kritikusként) én úgy éreztem, valamifajta fejlődés, előrelépés történt az elmúlt évek folyamán az előadások átlagos színvonalát tekintve. Kíváncsian várom, Rácz Attila kinevezése milyen újdonságokat jelent majd, és milyen irányú változásokat eredményez. Az első év persze mindig nehéz, hiszen örökölt évadtervvel kell ilyenkor az új igazgatónak dolgoznia – de ez persze nem ok arra, hogy a jövőben „kesztyűsebb kézzel” bánjunk a színház előadásaival. De ez már tényleg a jövő zenéje…