A Petőfi Színház az utóbbi időben nem a színházi eszköztár változatosságával tette próbára nézőit, így a Katakomba Művészeti Műhely előadása veszprémi viszonylatban mindenképpen kísérletnek tekinthető. Nemes Nagy Ágnes és Balázs Béla művei a szimbolista színház nyelvén szólalnak meg a Játékszínben a Petőfi Színház három színészének részvételével.

A két részből álló előadás a lírával rokon - befelé, a lélekre figyel. Rideg Zsófia Nemes Nagy Ágnes „Ház a hegyoldalon” című versét választotta alapanyagul, s vette az irányt a költői színház felé. A költemény egy töredékes történet - mintha egy régmúlt eseménysor következményeit látnánk a színpadon. Egy emlékezés gondolatfoszlányait, képeket valamiből, ami volt.

A kihagyásos szerkesztésről persze egyből a ballada jut a kiművelt néző eszébe, amihez ennek a szövegnek és az előadásnak nem sok köze van, ám ha megvizsgáljuk, miért nincs, érdekes következtetéseket vonhatunk le.

Az elliptikus szerkezet - közkedvelt nevén a balladai homály - eredetileg annak következménye volt, hogy a hallgatóság ismerte a történetet, így egy-egy elem elhagyása nem jelenthetett problémát az értelmezésben. Az autentikus hallgatók közt létezett egy olyan közös tudás, mely összekötötte őket. E balladák mai olvasója azonban kénytelen kipótolni a hiányzó részeket, s ez érdekes módon általában azonos módon sikerül. A történet tehát még ebben az esetben is számíthat valamiféle közös emberi logika működésére.

A huszadik század közepén született Nemes Nagy Ágnes szöveg azonban éppen attól töredékes, hogy egyáltalán nem foglalkozik az értelmezhetőség kérdésével, és nem hajlandó közös emberi ismeretekkel, logikával operálni - nem számít a megértésre. A szöveget hallgatva magányossá válik az ember. Még ha nézőtéren van is, nem tartozik össze azokkal, akik mellé a jegye szól.

„Vaksin kezdtem tapogatózni eszközök, szavak után; főleg szóközök akadtak a kezembe. Addig-addig, míg így vagy úgy kialakítottam a magam számára valamilyen versbeszédet, melybe a lehető legtöbb kihagyást zsúfoltam bele.” - mondja magáról Nemes Nagy Ágnes. Az előadás meghagyja ezeket a szóközöket, nem tölti meg a kihagyásokat, ugyanúgy magára hagyja a nézőt, mint a költő az olvasót. A rendezés nem értelmezi Nemes Nagy Ágnes versét, hanem megjeleníti azt a színház eszközeivel. Térrel, díszlettel, hanggal, testtel.

Felmerült bennem a kérdés, többet ad-e az előadás, mint a szöveg. A hosszúvers sorai erőteljesek, gyönyörűek. Akárhányszor olvasom, újra és újra izgalmas képek sorjáznak az agyamban a sast cipelő öregasszonyról, vagy a férfiról, aki a föld mélyére ásva „feje fölött hallotta a halat, és látta lenn a nádak gyökerét, mint óriás, sötét csillárokat”. Az előadás vizuális és akusztikus elemei azonban gyengébbek Nemes Nagy Ágnes sorainál, néhol egészen közhelyesek. A Látogató jelentőségteljes nézései sem bírnak jelentéssel számomra, az elhangzó sorok nem indítanak el egy olyan úton magamba, melyen a vers sorai igen, és sokszor nem is értem őket - főleg a háttal ülő Vezető szavai vesznek el valahol a térben.

Az előadás a szövegre épít, de azt nem sikerül meggyőzően tolmácsolnia, s a néhány látványelem, amit ráadásul a néző már megszokott az előző darab során, nem bírja kitölteni az űrt.

Balázs Béla Tündér című darabjának esetében talán azért is jobb a helyzet, mert első részként ott még izgalmasnak hat a tér és a szimbolista színházi nyelv - ám nekem nem túl sokáig. Ha megkérdeznénk az utca emberét, hogy mi kell egy költői előadáshoz, bizonyára felsorolná a színpadon látható elemek legtöbbjét. Fehér leplek, lány fehér ruhák, messziről jött vándor a garabonciások köpenyében, emelkedett hanghordozás, lassú és hatásosnak szánt mozdulatok, sokat sejtető kondulások és csörrenések.

A nem túl egyéni színpadképpel szemben azonban a dramaturgiai munka figyelemreméltó. A szövegrészek sorrendjének felborításával, a jelentős húzásokkal jól megfogható értelmet kapott a szöveg, s vált a szerelemről, szabadságról, boldogságról való gondolkodás forrásává, a címszereplő Tündér kihagyása pedig megmenti az előadást a túlmagyarázás veszélyétől.

A darab furcsa hangulata abból ered, hogy a szituációk csupán ürügyként szolgálnak a hangos gondolkodásra. Az alakok szinte nem is emberek, inkább lelkek vagy szellemek, akik egy térbe kerülnek, vagy gondolatok, amik egy agyban keringenek arról, hogyan kellene élni és szeretni.

Az előadások próbálgatják a szimbolikus fogalmazásmódot. Nem teszi izgalmassá azonban ezt semmi, mert hiányzik belőle az egyéni hang, a friss viszony ehhez a hagyományos színházi nyelvhez. Kicsit az volt az érzésem, mintha egy fáradt Trepljov próbálkozásait látnám Csehov Sirályának folytatásából.