Katanics Sándor a Lovassy László Gimnázium igazgatója, Kádárta „polgármestere”, az önkormányzat Oktatási és Ifjúsági Bizottságának elnöke, kétlányos családapa. Hobbija talán a munkája lehet, mert nem valószínű, hogy feladatainak ellátása mellett túl sok szabadideje marad. Őt kérdeztük arról, hogyan került közénk, milyen céljai vannak városunkban.

Index: – Ön nem tősgyökeres veszprémi. Milyen háttérrel indult pályáján?

Katanics Sándor: – 1972-ig éltem Kiskunhalason, ahonnan Kecskemétre költözött a család, mert édesapám ott kapott állást. Ikertestvérem nyolc évesen meghalt egy balesetben, négy évvel idősebb bátyám orvos Floridában. Édesapám biológia-földrajz szakos tanár és gimnáziumigazgató volt a városban, valamint – bekerülve a politikai életbe – a kiskunhalasi járásnál, majd Kecskeméten, a pártbizottságon mint titkár dolgozott. Lehet, hogy sokan ezt nem emlegetnék manapság, de én nem látok kivetnivalót ebben. Nagyon büszke vagyok rá, mert olyan ember, akiről a rendszerváltás után sem mondtak semmi rosszat, s amikor nyugdíjasként, 1989 után visszatért Kiskunhalasra, még mindig köztisztelet övezte. Ő az én legmeghatározóbb példaképem. Szigorú tanárember, aki azt is felvállalta, hogy a közösségért dolgozzon. Kicsit szomorúan veszem észre, hogy úgy kezdünk nézni a közös múltra, mintha mindannyiunk bűne lenne. A múltat vállalnunk kell, és mérlegelni, mi, hogyan hatott a jövőre. Közös történetünket még a rendszerváltás után sem lehet csak negatívnak látni, ahogy csak pozitívnak sem. Akkor is legalább olyan bonyolult volt minden, mint most. A máról sem tudjuk eldönteni, hogyan gondolkodnak majd róla tíz-húsz év múlva, de egy becsületes embernek nem hiszem, hogy kellene ezen aggódnia.

Index: – Miért lett tanár, és hogyan került a Lovassy Gimnáziumba?

KS: – Kecskeméten érettségiztem a Katona József Gimnáziumban, ami nagyon jó alapokat biztosított számomra a továbbiakhoz. Főleg édesapám példájára választottam a tanári pályát, de édesanyám családjában is sok pedagógust találhatunk. A JATE matematika-fizika szakán végeztem 1985-ben, azért abban az évben, mert egy évet halasztanom kellett egy szívműtét miatt. Amikor diplomáztam, már nős voltam. Feleségem a Lovassy László Gimnázium matematika tagozatán érettségizett, majd csoporttársam lett az egyetemen. A szegedi diákévek után itt, a Lovassyban kaptunk álláslehetőséget – a gimnázium mindig szívesen hívta vissza friss diplomás, volt diákjait a tanári gárdába. Mivel nemcsak a feleségem, hanem én is jó ajánlást kaptam az egyetemtől, Knoll János igazgató mindkettőnket alkalmazott. 1985 júniusában még egy műtéten estem át, de augusztusban már tanítani kezdtem. Ezt csak azért jegyzem meg, mert talán jelzi, hogy már akkoriban is volt bennem valamiféle megszállottság a munka iránt – ez ma is jellemez. Feleségem szülei, akiket mindig is nagyon tiszteltem, gazdálkodó emberek, akik a két kezük munkájával teremtettek meg maguk körül mindent. Ők nagyon sokat segítettek nekünk a kezdeti időben. Hozzájutottunk egy kis lakáshoz, kölcsönt is vettünk fel (harmincöt évre), és elkezdtük az életünket ebben a városban.

Index: - Úgy tudom, nemcsak tanárként, hanem közösségi emberként is működni kezdett az iskolában.

KS: – Igen, megbíztak, hogy segítsem az itt működő KISZ-t. Ez a szervezet nem arról szólt, aminek ma sokan gondolják. Sokkal inkább egy diákközösségről, és a közösség iránt elkötelezett gyerekekről. Jól működött, hiszen itt akkor is értelmes diákok tanultak. Akkoriban - talán a társadalmi ráhatások miatt - fontosabb volt számukra a többiekért dolgozni, mint ma. A maihoz képest élénkebb diákélet folyt a nyolcvanas években. A kérdés nem az volt, miért dolgozzunk ingyen a többiekért, hanem az, miként szervezzünk nekik jó programokat. Ezeket az eseményeket kezdetben KISZ-tanácsadóként, később pedig diákmozgalmat segítő pedagógusként támogattam. Így kerültem kapcsolatba az ifjúsági munkával. Ma is próbálom érdemben segíteni a városban tanuló és dolgozó fiatalokat elképzeléseik megvalósításában.

Index: - Aztán az iskola igazgatója lett.

KS: - Lányaim 1987-ben és 1989-ben születtek, ekkor költöztünk Veszprémből Kádártára. A gimnázium és ez a városrész kitölti az életem nagy részét. A Lovassy majdnem olyan fontos, mint a családom - s ezt ők sokszor a szememre is vetik. A helyzet viszont az, hogy míg a családomat biztonságban tudom, a Lovassyért néha aggódni kell, s ezért fordítok rá gyakran több időt. 1992-ben már igazgatóhelyettesként dolgoztam az iskolában, aztán 1997-ben megpályáztam az igazgatói állást, a közgyűlés kinevezett, majd - mikor ötéves megbízásom lejárt - ezt újra meghosszabbította.

Index: - Említette, hogy édesapja is iskolaigazgató volt. Mennyire élt Önben a vágy, hogy ne csupán tanár, hanem ennél több legyen az iskolában? Egyáltalán mennyivel jelent ez többet?

KS: - A bizonyítási vágy kétségtelenül bennem volt. Igazgatóhelyettesként úgy láttam, hogy bizonyos dolgoknak más irányba kellene haladniuk. Azt éreztem, hogy a Lovassy nem tudja kellően érvényesíteni az érdekeit, túlságosan bezárkózik. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt eredményes az iskola, hiszen a gimnázium évtizedek óta az. Ebben a világban azonban nagy jelentősége van a menedzselésnek és a kapcsolatépítésnek. Egy iskolaigazgatónak ma erős PR-tevékenységet kell folytatnia, és olyan innovatív célokat kell megfogalmaznia, amiket egy jól dolgozó testülettel véghez tud vinni. Helyetteseként úgy éreztem, hogy ilyen irányú terveimről nem tudom meggyőzni sem az igazgató urat, sem a tantestület egy részét. A korábbi igazgató is ugyanígy küzdött az iskoláért, csak másképp képzeltük a jövőt.

Index: - Hogyan alakult a választás?

KS: - Az iskola dolgozóinak véleménye megoszlott. Csaknem azonos számú szavazatot kaptunk az akkori igazgatóval, Arnhoffer Mihállyal. Öt szavazattal kapott többet a tantestülettől, mint én, s mivel a harmadik pályázó elegendő támogatottság hiányában visszalépett, a második szavazáson, ahol már a technikai személyzet is voksolt, én vezettem egy fővel. Ezt döntetlen eredményként élem meg. A bizottsági ülés nagyobb arányban támogatta az előző igazgatót, a közgyűlés viszont úgy döntött, engem nevez ki. Akkoriban több olyan intézményvezetői kinevezés is történt a városban, ahol a döntést utólag vitatták. Én akkor már a politikai életben is részt vettem, így az elégedetlenség, sajnos, politikai felhangot is kapott. Arra viszont különösen büszke vagyok, hogy 2002-ben újraválasztottak, és nem csupán a koalíciós többség szavazataival: a másik oldalról is jó néhány voksot kaptam, az iskola pedig több mint 90 százalékos többséggel fogadott el. Ezek szerint a közösség, amiben és amiért dolgozom, akceptálja a munkámat és a személyemet. Sok minden történt az iskolában igazgatóságom alatt: elindult egy tehetséggondozó program, áttérünk az olyan ötosztályos gimnáziumi képzésre, mely nyelvi előkészítő osztállyal egészül ki, és mindemellett az iskola eredményei még mindig nagyon jók. Ezek számomra azt bizonyítják, hogy a döntéseim helyesek.

folyt. köv.