Roma fiú, szamurájkard, tüntetés, mártír, hajtóvadászat, bukfenc – tőszavakban valahogy így lehetne összefoglalni az elmúlt hetek legfőbb balhéját. Egyesek szerint erőszakról és rasszizmusról szól a dolog, amik komoly dolgok, pedig ahogy gubancolódtak a szálak, úgy vált az egész egyre szánalmasabbá.

Szánalmasak voltak a megszúrt srác – tévésektől és aggodalomtól – zavarodott családjának nyilatkozatai, ahogy fiúkból mártírt, népükből pedig békés ewokokat próbáltak faragni.
Szánalmas, ahogyan a rasszizmus elleni kirohanásukkal egyre többen csinálnak magukból hülyét. Nem a céljuk rossz, hanem a módszereik. Ahogyan a büntetés súlyosbítását követelik, „faji bűntényre” hivatkozva, holott ezzel épp azt mélyítik el, ami ellen harcolnak. (Ráadásul elemi műveltségük hiányáról tesznek bizonyságot, hiszen ezek szerint nem látták Cartmen esetét a feka Tokennel, a méltán híres South Park egyik epizódjában.)

És már dühítő is, amikor olyanok ellen kapkodnak, és betiltásukért nyafognak, akik aztán végképp nem tehetnek az egészről. Ezer szent tehén! Hiszen mi közük mindehhez a hagyományőrző, élő szerepjátékos és egyéb csoportoknak? A légynek sem ártó anakronistáknak, a magukat varázslónak, lovagnak képzelő szerepjátékosoknak, a hagyományőrző Józsi bácsinak, aki huszárnak öltözve feszít az ünnepségeken, vagy az inkább nagyobb elismerést érdemlő Collegium Gladiatorium viadorainak? Tényleg muszáj ártatlanokba belerúgni, csak azért, hogy úgy tűnjön, teszünk is valamit? Ez a legjobb módszer?

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, és próbáljuk meg az ügy kiváltó okát némi távolságtartással szemlélni, elfelejtve az azt követő nyilatkozatok, megmozdulások, cikkek és híresztelések özönét. Próbáljunk meg fekete-fehérben látni, no nem abban az értelemben, hogy csak igazság és hazugság létezik, jó és gonosz, hanem, hogy ne lássuk a színeket. Most mindenki szürke.

Néhány fiatal srác, idétlen ruhákban és idétlen felszereléssel felszáll egy buszra, ahol néhány ugyancsak fiatal srác megbámulja őket. Némi szóváltás következik, feltehetőleg nem épp szépirodalmi hangnemben, ahogy az a pattanásaikkal és serkenő testszőrzeteikkel küszködő srácokra jellemző. Megpróbálják megmutatni, ki az erősebb, ki a menőbb a haverok előtt. Aztán az egyik, nem elégedve meg a verbális párbajjal, elmegy a végsőkig, és tettleg mutatja meg, hogy ő nem fél a másiktól. Átszúrja egy karddal.

Hatásszünet. Mi visz rá egy 17 éves gyereket, hogy ezt tegye? Nem hiszem, hogy a rasszizmus lett volna a kiváltó ok, mondjanak erről bármit. Azt sem hiszem, hogy a „hagyományőrző” csoport hatására tett volna ilyesmit, hogy ott tanították volna erre. Inkább azt a fránya kivagyiságot okolom. Amikor egy srác úgy érzi, hogy muszáj megmutatnia, milyen erős. Hogy azt érzi, nem maradhat szégyenben mások előtt. Bizonyítania kell, és a konfliktusait nem tudja másképp kezelni, csak erőszakkal. Mert ezt látja mindenhol, ez veszi körül. Nem a tévében, nem a filmekben, hanem a valódi életben. Legyen nagydarab, vagy nyüzüge, erőt és hatalmat kell mutatnia, különben megeszik reggelire. (Mint Mathieu Kassovitz „Gyűlölet” című filmjének nagyon is valóságos panelházi suttyói - egymást.) Az őt ért támadásokra, legyen az csak szóbeli, már nem tud másképp válaszolni. És ez mindkettejükre, „támadóra” és „áldozatra” is igaz. Két ostoba, kötekedő kiscsávó, akik közül az egyik túl messzire ment.

A balhé azért tűnik szánalomra méltónak, mert történik ilyen nap mint nap, csak épp azokat lerendezik pár pofonnal. Komollyá akkor válik, amikor akad egy fegyverbuzi, aki kardot cipel magával. Vagy valami hatásosabbat…