A Tánc Fesztiváljának utolsó előadásaként láthattuk a Séd Filmszínházban Puttó-Juhos István csapatát. Frenák Pál társulata mellett ez a szlovák-magyar formáció hivatott képviselni a fesztivál nemzetköziségét. Kevesen ültek a nézőtéren, pedig a Vibrations című koreográfia olyan egyéni hangot ütött meg, mely az egy hétnyi tömény tánctól már-már fásulni kezdő fesztiválnézőnek is élmény tudott adni.

A színpad felszórva földdel, amiből a néző azonnal sejti: az előadás végére a táncosok bizony nagyon össze fognak kenődni, és ez így is van. A kezdetben tiszta arcok és testek az izzadtság és a por keverékével szennyeződnek, s a rend, melyet a színpadon egyenletesen elterített föld jelent, eltűnik a mozgások nyomán.

Mintha egyfajta rituálé folyna a színpadon, valami törzsi szertartás, melyet a közösség előtt ad elő annak néhány tagja, hogy együtt éljék át újra közös nagy történeteiket. A táncosok ugyanis sokszor egymás nézőivé válnak, s kívülről, vagy akár a nézőtérről, civil üldögélésből figyelik egymás szólóit, csoportos táncait.

Ebben a sajátos teremtéstörténetben előbb az ember nélküli világ erőit, rezgéseit (Vibrations) jelenítik meg ezek a lenyűgöző testalkatú táncosok, majd előkerülünk mi is, hogy összebirkózzuk a föld felületét harccal és szerelemmel.

A téma ugyanezt erősíti. Az előadás ősi mitológia, melynek szereplői - az én értelezésemben - viaskodó és dolgos istenek, s aminek egyszer csak az ember válik főszereplőjévé. A két fiú erőteljes testalkata, zilált haja, vad tekintete és mozgása a férfi archetípusának jegyeit hordozza magán, míg a négy lány hozzájuk képest törékeny, finomabb mozgású. Nő és férfi gyönyörűen koreografált harcok és ölelések után egyesül egy képben: a szeretkezés mozdulatait a koreográfus nem stilizálja, hanem egy nyugodt szépségű, naturális képben rajzolja meg, s ehhez a pillanathoz komponálja az egyetlen olyan zenét, melyben emberi hang is hallható - ezzel adva jelentőséget a jelenetnek, mely két részre bontja az előadást.

A világ keletkezése után kiemelkedik egy központi figura. Történetét pontosan nem rakhatjuk össze, de annyi bizonyos, hogy - csakúgy, mint a világéban - harc és ölelés az ő történetében is van. A darab úgy kezdődik, hogy a még egyenletesen elterülő földrétegbe a lassan mozgó táncosok lába barázdát vés, a záróképben pedig a kuszált porban zilált embercsoport áll, s a középen álló férfi testére és fejére a többiek földet szórnak. A dolgok tehát kezdetben tisztán elkülöníthetők, ok és okozat egyértelmű, aztán megfertőződnek egymástól, s a termékeny káosz nyomán megszületik az élet.

A világban, mely a színpadon születik, rend van, csakúgy, mint a koreográfus és a táncosok fejében, s csapat által nyert díj azt mutatja, ezt nem csak én gondolom így.