Kovács Gábor a Fiatal Alkotók Köre és a Bran együttes alapítója, amatőr színpadok vezetője, az ír kultúrtörténet tanára, az ószirmi világ egyetlen mai kutatója hét év távollét után tért vissza a városba, mely - Géczi János szavaival - „rátelepszik a lakóira, és nem hagyja őket élni”. Beszélgetésünk alatt a mesék, a színház és a zene mellett szóba kerül majd az is, hogyan vélekedik Kovács Gáborján erről a kérdésről.

Index: – Fesztiválokon a szakmai zsűri nem egyszer állt értetlenül a darabjaid előtt.

Kovács Gáborján: – A magyar színházi gondolkodás eléggé egysíkú, és egyáltalán nem nyitott az új megközelítésekre. Olyasmi ez, mint amikor a kortárs költőket azzal támadják, hogy érthetetlenek a verseik. Nemes Nagy Ágnesnek volt egy válasza erre: ha az olvasó úgy akarja érteni a szövegemet, ahogy én azt leírtam, legalább annyit kell foglalkoznia költészettel, amennyit én foglalkoztam azzal, hogy a szöveg megszülessen. Kevesen hajlandók utánagondolni az új elképzeléseknek. Ráadásul a színházi emberek több szinten beszélnek el egymás mellett. A kritikus saját világában él, amibe nem mindig passzol a rendezőé, s egy fesztiválzsűri tagjainak is megvannak a maguk korlátai és elgondolásai a színházról. A szakmának egyszerűen nincs közös nyelve. Csak divatok léteznek a színházi szakmában, amiket négy-ötévente fölülbírálnak, de amíg valamelyik működik, csak azt fogadják el. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy divatba jönnek az előadásaim! Akkor ugyanazokat a dolgokat, amiket most mindenki problémaként él meg, bizonyos elméletekkel legitimálnának. Erre sok példát találunk az irodalomban. Visszafelé könnyen gondoljuk azt, hogy amikor Weöres Sándor megírta „A holdbéli csónakos”-t, mindenki értette. Ez nem így van. Az akkori színházi szakma nagyon elutasítóan állt hozzá. Ha valaki nem tartja jónak az előadásaimat, nem baj – ha ez számítana, nem csinálnék újabbakat. Az viszont zavar, ha valaki nem teszi meg azt a szellemi utat, amit én megtettem egy előadással.

Index: – Miért mentél el néhány éve Veszprémből?

KG: – Szerintem az érdekesebb, hogy egyetem után miért jöttem ide vissza, Pécsen ugyanis lett volna lehetőségem arra, hogy ott maradjak a Nyári Színházban. Amikor gimnazista voltam, nagyon jó programokra járhattam Veszprémben, s az volt a meggyőződésem, hogy nekem itt érdemes dolgoznom. Visszatekintve, inkább érzelmi, mint racionális okok vezettek ide vissza. Főleg Írországban – másfél éves ösztöndíjam idején, 1992-93-ban – rengeteg kulturális élmény ért, s mikor visszatértem Veszprémbe, azt láttam, hogy a városnak óriási lehetőségei vannak, gyakran teljesen kihasználatlanul. A magam számára is nehéz megmagyaráznom, miért szeretem ezt a helyet még az után is, ami itt várt rám.

Index: – Mihez kezdtél itt?

KG: – Megalakítottuk a Fiatal Alkotók Körét, egy laza társulást, amivel rengeteg programot szerveztünk rövid időn belül. Az első volt talán a legsikeresebb, mely a „Dísztávirat a bezárt városnak” nevet viselte. Ez egy huszonnégy órás Kossuth utcai akció volt. A közönség részt vehetett abban, hogy kicsit átfogalmazzuk a belváros képét. A MÉH-telepről gyűjtött kacatokból és papírból készítettünk utcai szobrokat, zenélőgépeket, koncerteket szerveztünk, zenéltünk, irodalmi összeállítások zajlottak, és egy hosszú papírcsíkot gurítottunk végig a Kossuth utcán, amire bárki rajzolhatott és írhatott. Kis költségvetésű és sikeres program volt. A második, az „Atlantisz, avagy az elsüllyedt kultúra” címet viselte. Az Óváros téren építettünk volna föl egy kisvárost papírdobozokból, de ez nem készült el, csak egy papírhalom lett a tervből. A kísérőprogramok azonban nagyon jól sikerültek. A harmadik, a „Rőt kiskacsa” célja az volt, hogy megértsük, miként éltek a művészek a különböző korokban.

Index: – Hogyan lett vége a Körnek?

KG: - Már az utolsó fesztivált is nagyjából ketten hoztuk össze Kövi Szabolccsal, s mikor írországi ösztöndíjam után hazatértem, belső csatározások fogadtak. A Kör kezdett meghalni. A Művészetek Háza helyiségéből, ahol programjaink nagy részét tartottuk, galéria lett, az alapítók egy része pedig átment az éppen akkor szerveződő Enyhe Fintor köré.

Index: - Ma nem látok ekkora aktivitást a városban – se a szervezők, se az érdeklődők körében. Miért mozdult meg a város akkoriban?

KG: - Volt a Körben valami, amire a kamaszok nagyon fogékonyak: a szerveződést egy sehová nem sorolható, fésületlen társaság alkotta, és kicsit érezni lehetett rajta valami lázadásfélét. A Lovassyban, ahol szakkörvezetőként és tanárként működtem, elérhetőek voltak a fiatalok, s ha egy célzott csoport magját meg tudja mozgatni az ember, akkor ez a mag könnyen tovább bővíthető. Amikor pedig az Egyetemi Színpadot kezdtem vezetni, az ott szervezett kulturális programokat is látogatták az emberek. Meg kell tudni szólítani őket. A Fintornak is ez volt a titka, s amíg a szervezők lelkesedése kitartott, mindig teltházzal működtek a koncertek, beszélgetések, előadások. Szükség van arra, hogy a fiatalok energiáit felhasználjuk a programokban. De ha a kultúra puszta szolgáltatássá válik, egy idő után csak egy szűk kör fogja érdeklődni utána, mert a többség nem kötődik a társaságokhoz vagy a helyekhez.

Index: – Miért hagytad el a várost?

KG: – 1994 és 1997 között az egyetemen dolgoztam színpadvezetőként, közművelődési titkárként, valamint a színháztörténet szak munkatársaként. Létre akartam hozni egy kamaraszínházat, ami önálló és befogadószínházként is működött volna. Olyasmit terveztem, mint a Szkéné Budapesten. Az én logikám szerint az egyetemnek ezt fontosnak kellett volna tartania. Lett volna a színháztörténet szak hallgatóinak gyakorlati lehetősége, az egyetemistáknak szóló kulturális programoknak otthona, valamint lett volna a városban egy alkotóközösség, ami alternatív színházi formákban gondolkodik. Ez azonban az egyetem és a színháztörténet szak akkori vezetőjének nem volt érdeke, vagy egyszerűen nem érdekelte őket a dolog. Folyamatosan anyagi nehézségekre hivatkoztak, pedig nekünk csak egy teremre lett volna szükségünk. Egy tér és a néhány játszó ember Peter Brook szerint is elég a színházhoz. A társulat adott volt, bírtunk szakmai kapcsolatokkal és pályázati lehetőségekkel, de az egyetem nem volt befogadó. Mikor az állandó küzdelembe belefáradtam, elhatároztam, hogy itt hagyom az egészet, és egy másik művészeti tevékenységből próbálok megélni.

Index: - A Bran együttesből.

KG: - Alapjában véve mindig zenész akartam lenni. Ehhez képest bölcsész lett belőlem, aki ráadásul a bölcsészetet gyakorlati módon is szereti művelni. Ez látszólag szétforgácsolja az embert, ám nekem az a vágyam, hogy olyan előadásokat hozzak létre, ahol mindezek összekapcsolódnak. Úgy, mint a középkori énekmondók esetében, akik egyszemélyes színházként léteztek, vagy mint a vásári mulattatók előadásaiban, akik a legkülönbözőbb eszközökkel tudták lekötni a közönséget. A Bran 1993-ban indult. Az együttessel az a célom, hogy a zenénket ne csak hallgassák, ne a játszott dallam legyen a legfontosabb. A dallam önmagában elandalít vagy idegesít, de ha az ember tudja, hogy ezek a hangok milyen környezetben, milyen jelentéssel szólaltak meg a maguk korában, akkor tágabb jelentést nyerhetnek. Hat lemezünk fogadtatása és estjeink látogatottsága mutatja, hogy ez a kultúraközvetítés sikeres lehet.

Index: - A zenével is ugyanarra törekszel tehát, mint a színházzal?

KG: - Nekem a színházban sem elég, ha az emberek bejönnek az előadásra. Oda kell, hogy tartozzanak. Akkor jó a közönségem, ha egyéb programjaimmal rá tudom venni, hogy kövesse az utaimat. A nézőket nevelni kell. Ha kilógok a színházi struktúrából, azt nem elég az előadással bizonyítani. El kell vezetni az embereket addig, hogy tudjanak velem gondolkodni.

Index: - Alkalmas ez a város arra, hogy mindez itt létrejöhessn?

KG: - Folyamatosan úgy gondolom, hogy igen. Hét évig éltem úgy Budapesten, hogy közben is veszprémi voltam. Érdekelt, mi történik itt. Most pedig arra várok, hogy valamilyen módon újra megvalósíthassam a terveimet. Többnyire viszonzatlan szerelmem Veszprém iránt mindig újabb és újabb dolgok kiagyalására ösztönöz. Ennek a városnak óriási lehetőségei vannak. Fel lehetne dolgozni Veszprém legendáit, a vár épületeit, kapualjait, rejtett kertjeit használva helyszínül, akár a középkori szimultán előadások formájához visszanyúlva – előadást ugyanis nem csak színházban vagy szabadtéri színpadon lehet csinálni. Az ilyen események a várost teljesen új jelentéssel ruháznák fel, és nem csak az itt lakók számára. Tele vagyunk jobbnál jobb helyekkel: a Séd-völgye, a régi vidámpark vagy az új belváros a maga bumfordiságával várossá tehetnék a várost, ha használnák őket az emberek. Az, ha beülünk a színházba, anélkül, hogy egymáshoz szólnánk, nem teszi közösséggé a városlakókat. Valahogy segíteni kellene, hogy megtapasztalják: világszinten is fantasztikus térben élnek.