Remélhetőleg mindenki életében létezik egy idős hölgy, aki más, mint a többi. Akinek mindig mindenről van véleménye - nem is akármilyen. Aki annak ellenére, hogy abba a bizonyos gúnyolódós „hetvenésahalálközt”-i életszakaszba ért, jobban tudja, mi a dörgés a politikában és a szexben, mint a nagyszájú ismerősök. A Nő, aki sokat beszél, és még többet tud.

Az én hölgyem mostanság sokat morog. Eddig még nagyjából csendben volt, bár amióta Ferikénk a politikai bőingébe bújt, és leszállt kis hazánk verbális repterére, néha olyan, mint egy tűzoltóautó: már akkor szirénázik, amikor még nem is látja a tüzet. A Viktorral még csak úgy ahogy elvolt, de aztán vele is meggyűlt a baja, mikor kiderült, hogy grippenje van. Ma már tojik az egészre, azt mondja: ezek hülyék. Így egyszerűen és röviden - magyarázat nélkül.

A legújabb kedvence – a választásokat elnyomva, ami nagy szó – az érettségi. Mióta elkezdődött, azóta folyamatosan vigyorog. Először ott kezdődött a derű, mikor kiborult a bili, hogy biza’, valaki szivárog. Tat. Elmesélte, hogy annak idején az angolkisasszonyoknál ő szolgáltatta a matek érettségit az egész évfolyamnak. Mert neki korrepetálásra kellett járni, aztán persze véletlenül pont az érettségi feladatot gyakorolták. Na ja. Pedig ez nem volt egyszerű, mert akkor őt már felvették a zeneakadémiára, aztán közutálatnak örvendett. Vagyis annak, hogy mindenkit megfenyegettek, hogyha szóba állnak vele, akkor majd jól nem mennek át az érettségin. Annak ellenére, hogy abban az időben ezt tényleg fenyegetésnek kellett venni, a többi lánynak volt annyi vér a pucájában, hogy ennek ellenére barátkoztak vele. Pedig sem apuka, sem anyuka, sem a jog nem állt a hátuk mögött, csak az akarat.

A hölgyem vigyora szélesedett, de cinikusabb is lett, mikor arra a bizonyos „tízórai” kezdésre vártak a fiatalok. Már korán reggel ezzel fogadott: pszichológust, ezeknek? Arra a nyomorult két órára, könyörgöm! Én meg néztem csak rá bambán, és nem értettem, mit akar. Aztán belekezdtem a stressz, meg a teljesítmény, meg a figyelem taglalásába, de persze nem jutottam a végére. A hölgyem kifakadt: drágám, amikor mi érettségiztünk, a bombák potyogtak. Megszólalt a sziréna, légiriadó, mi lementünk az óvóhelyre, aztán folytattuk tovább a föld alatt, amit elkezdtünk idefent. Pszichológus, haha! Hát azt hiszed, érdekelt ez valakit? Pszichológus, mi, hát ezek teljesen hülyék?! Ezért vagytok ti egyre nyamvadtabbak, meg idegbetegek. Jár a lábatok, amikor ültök, meg a kezetek, meg csak sodródtok jobbra-balra, azt sem tudjátok, merre van előre. Mi meg csak azt tudtuk, mert más nem volt. Megcsináltuk amit kellett, élt Rákosi, élt a Párt, de látod, nem lettem a Kossuth Rádió zenei szerkesztője, mert nem voltam… Na mindegy.

Ilyenkor én meg hallgatok nagyokat. Nézem, ahogy ül, a finom, ráncos kezét, a barnára festett ősz haját, ritkás szemöldökét és azt a mély ráncot a homlokán. Aztán elveszek a tekintetében, előttem is képek pörögnek: a háború végén elvesztett vőlegény, a sok halott férfi, a romok, a takarítás az építés. A felvonulások, az ötvenhatos fegyveres kissrác a gangról, a hazatérés a Balatonhoz, a keletnémet ismerősök meg a vasaló. Aztán a rendszer vált, a férj marad, gyerek már nem is lesz. A világ kifordul a négy sarkából, a keresztgyerekek felnőnek, a keletnémet unokák vadak, a férj meghal. A mosoly a régi, a sóhaj is, de a ránc, a ránc, az mélyül.

Ülünk még egy kicsit a híreket köpködő rádió mellett, aztán kihúzza a vezetéket a konnektorból, és kérdez emberemről. Örül, hogy minden rendben. Aztán megint – mint mindig – felteszi magának a költői kérdést: Istenem, miért csak egy férfi volt az életemben? Miért nem lettem kurva?

Vigyorgok, a telefonom csipogása belehasít a csendbe. Jön a hír: „pázmányosokat” gyanúsítanak. A hölgyem pedig hangosan felnevet, új téma a láthatáron…

De ez már egy másik történet…