A mi nagy könyvünk

- avagy mozgalmárok egymás közt -

Van ez a nagykönyv-mizéria, ami néhányaknak tetszik, néhányan meg egyenesen a falra… Szóval nekem tetszik, úgyhogy meggyőztem szerkesztőségünk kiművelt emberfőit, hogy mi is támogassunk, legalább a szerény eszközeinkkel, ahogy már az telik tőlünk. Az ötlet valahogy úgy szólna, hogy a százas listáról kiválogatjuk kedvenceinket, és ajánljuk azokat a kedves olvasónak, hogy ne csak számítógéptől folyjék ki a szeme, hanem tessék rendes könyvet is olvasni! Attól is kifolyik, nna! Sorozatindítóként „Iskola a határon”, ami több szempontból kötelező – szerintem legalább…

Az iskolai kötelező olvasmány kicsit meghal. Megdögleszti a kényszer: „Hétfőre el kellene olvasni… Á, megnézek inkább valami jó filmet!” Ha film is készül belőle, lehet temetni. Az „Iskola a határon” egyetlen hibája, hogy kötelező olvasmány. Az irodalmi kánon összeállítói (ez nem egy titkos földalatti mozgalom, mint az összeesküvés-elméletekben, inkább egyfajta hagyomány, valami – gyakran begyöpösödött – „akadémista szellem”) néha tévedésből vagy figyelmetlenségből egy-egy remekművet is beemelnek a tanítandó anyagba – bár lehet, hogy ilyenkor is a rosszindulat vezérli őket.

Próbálok alapozó köröket futni, mielőtt nekiállnék beszélni Ottlik regényéről, de nem lesz könnyebb a dolgom. Hogyan lehet elég meggyőzően leírni valamiről, hogy az jó?
Középiskolás koromban olvastam először az „Iskola a határon”-t, mivel érdekelt az irodalom, és perverz módon igen sok kötelező olvasmányt tettem magamévá (megjegyzem, ritkán bántam meg). Ez a regény az első pillanattól kezdve magával ragadott – talán azért, mert a logikája gyökeresen különbözött attól, amihez addig hozzászoktam. Az események nem időbeli sorrendben követték egymást, az elbeszélő csapongott, és saját magával szembeni kétségeit is megosztotta velem, az olvasóval.

Ez lehet a titok (egyik) nyitja. Ottlikkal szemben Olvasónak érzem magam. Belerángat a történetbe, belekényszerít egy torznak tűnő logikába, amiről kisvártatva kiderül, hogy ez a természetes. Merthogy egy idő után rájön az ember, hogy így gondolkodik és emlékezik ő is: asszociációkban, egyik témáról a másikra ugorva. Ez a könyv emberi, rám van szabva.

Ez még nyilván nem lenne elég a földbe döngölő élményhez, itt jön Ottlik másik trükkje, ugyanis a felnőtté válásról ír. Vagyis egyfajta felnőtté válásról, nem az enyémről, de mégis eléggé magamra ismerek ahhoz, hogy megint csak elvarázsolódjak. Hogyan találhatom meg a helyem egy közösségben? Mi számít megalkuvásnak, illetve meddig terjednek az elvszerűség határai? Hogyan élhető az élet? Alapvető létkérdésekre kapunk egyszerűnek tűnő, mégis végletesen bonyolult (vagy fordítva) válaszokat. És a legjobb, hogy a választ nem a mű adja meg, hanem bennünk alakul ki – szerencsés esetben.

Egy-két évente újra és újra kézbe kell vennem ezt a könyvet, és mindig kapok tőle valami újat. Én amúgy is újraolvasó típus vagyok, de az „Iskola a határon” ezzel együtt is kiemelt helyen van a könyvespolcomon – és valahol máshol is, amire nem találok jó szót, hogy ne tűnjék túlzottan patetikusnak ez a rövid ajánló.

Emberek, erőszakoljátok meg magatokat, és olvassátok el ezt a regényt! Kívánom, hogy hasonló élményben legyen részetek, mint nekem volt (és van)! Zárásképpen egy rövid történet: Esterházy Péter Ottlik Géza 70. születésnapjára azzal kedveskedett, hogy egyetlen rajzlapra másolta át kézzel az „Iskola a határon”-t. Ez persze elég céltalan dolognak tűnik, de a gesztus valami olyasmiről szól, hogy az ő számára is alapvető élmény volt ennek a műnek a megismerése. Már ketten vagyunk…

Link: anagykönyv.hu

Rovat: