Előző éjjel sem a rettegés fokának reklámját néztem a tv-ben, mégis édes helyett keserű harmat ülte meg a szám szélét. Testem és lelkem nem csalt meg: az Ünnep napján, a felnőtté válás eme szép (és letargikus), a társadalmat friss erővel tápláló rítusán szerény kedvvel indultam a napnak.

Lám ágál valaki a buszon - mélaság és bú -, úgy vakkantja az Sarjadék a köszönést, mintha 50 évnek kellene még eltelnie ahhoz, hogy élemedetté válva elég bátorságot gyűjtsön a tiszta, hangos, nyílt szavaknak. Az egyszerű köszönésnek, a jelnek, hogy vagyok, létezem és létezel te is számomra, és hogy ez jó. Örülök neki. Köszönj szépen! - szól az unos-untalan ismételgetett szállóige pedig…

Gyönyörű csokrok és gyönyörű fiatalok, s már ballagnak, mintha temetésen kísérnék saját ifjúságuk elpusztult hamvait, maguk is az elysiumba tartva, szenes mezőkön, derengő alkonyokon tovább, tovább… A koszorúzás ravatalt idéz, a Himnusz és a Szózat néma tűrése a hallgatás enyhe fájdalmát kelti. Az arcokra kiül: valami nagyon komoly, valami szomorú történik. Kedvesen apatetikus a pátosz. Miniszter? Filiszter? Sziliszter? - leszek magam is. Nem mindegy?

Hát nem, kar sem, agy sem úgy mozog, ahogy kell. Az sem, hogy a lépések és nézések esetlenek, valódi és természetes az, hogy vagyunk, élünk és örülünk, ha végre túl leszünk rajta. Este buli, aztán lesz valahogy. Az egész hajcihőt levetve végre a túlshow parton, a szerelmet fogaink közt tartva… s nevetve.

Benyomásaim nyilván okozatai lelki és szellemi tartásunknak, tarthatatlanságuknak.
Az összetartozás élményének, a méltóság és erkölcsi tartás, a fizikai és lelki jólét hiányának, de legfőképp a magabiztosság és önbizalom csekély forrásának. Ezt a forrást fel kell töltenünk, ha „vizünk, mint élet” adatott.

Szóval értem én, hogy nemzetünk nem etnikum, mert annyi népből vagyunk összegyúrva, hogy szinte csak nyelvünk közös. Persze ez így nem igaz. Erősek vagyunk, ezeréves szétzilált társadalmunk él, nyelvünk és kultúránk gazdag, magyarok vagyunk és leszünk… Ügyes nép, lányaink és tájaink szépek, lelkünk szelíd, mint a kígyóé, s mint Isten báránya, mégis bégetünk akkor, ha dalolni kell a mindennapok, s az ünnepek dalait. Nem irigykedünk, csak vágyódunk, s nem bénázunk, csak véletlenül bukdácsolunk. Megmagyarázunk mindent. Minden vagyunk, és semmik leszünk… vagy fordítva?

Egyszerre felébredtem. Megráztam magam, s mint Isten köpönyegéről a pelyva, úgy hullott árnyékká és foszlott szét álmaim súlyos korpusza. Eszembe jutott tanítványaim mosolya és kedve, ahogy ugratták egymást, vagy évődtek kedvesen a szerenád után. „… és az a győzelem, amely legyőzte a világot: a mi hitünk.” (János 1. levele 5)

-várnai-