Tudom én, hogy „a közönséget nem lehet eléggé lenézni”, meg hogy „minden közönségnek olyan a színháza, amilyet megérdemel”, és „nincs rossz előadás, csak hülye néző”, de a Petőfi Színház idei gyerekdarabját még ezek tudatában is személyes sértésnek vettem. Az „Ők heten” felülmúl minden általam eddig látott nézőalázást, s ami a legszomorúbb, a gyerekeknek próbálja eladni szépen csomagolt színházimitációját.

„A brémai muzsikusok” című Grimm-mese gyermekkorom horrormeséi közé tartozik. A történet, ami néhol gyenge lábakon áll, tele van félelemmel, sötétséggel, ártó szándékkal és erőszakkal. Ebből a beteg hangulatú meséből született az „Ők heten” című gyerekdarab.

Palásthy Bea teljesen átformálta az akciómesét, s a Grimm-testvérek horrorsztorijának elemeit felhasználva saját történetet kreált. Íróként éppen az eredetiben kevéssé kibontott dolgokra irányította a figyelmet: a hasznavehetetlenség szomorúságáról, a zene csodálatos hatalmáról próbált darabot írni. A mese sötét színei közé a Disney-rajzfilmekből ismerős érzelgősséggel és felejthető dalocskákkal némi rózsaszínt, filozofikus párbeszédeivel pedig jó nagy adag lilát csempészett. Drámájával - melyből várat építeni nem lehet - jól megnehezítette mind a rendezés, mind a színészek dolgát.

A történet Micimackó újabb kalandjaként indul: az iskolából hazatérő Róbert Gidának nincs kedve elolvasni „A brémai muzsikusok” című mesét, s így megbeszéli magával, hogy inkább előző évadból szalajtott, túlfejlett plüssállataival (Micimackóékkal) eljátszatja saját változatát. Mindenkinek jobb lett volna azonban, ha inkább rendesen megcsinálja a házi feladatot.

A legtöbb ismérv, amiről egy színházi előadás megismerszik, az „Ők heten”-ből hiányzik. Van ugyan ruhatár, jegyszedő nénik, színpad, rajta pedig ugrabugráló állatkák, szép színes díszlet, zenemuzsika meg fények, a külsőségek mégsem tudják elhitetni velem egyetlen pillanatig sem, hogy színházban vagyok.

Nincs pontosan meghatározható viszony az alakok között, a legtöbb jelenetből hiányzik a hihető szituáció, a párbeszédek sokszor öncélúak, nincs jól körvonalazott célok által meghatározott szükségszerűség, a cél előtt nincs akadály, emiatt pedig hiányzik a feszültség.

Palásthy Bea rendezése nem használ ki néhány, a gyerekek számára mindig élményt adó eseményt. Az állatok átváltozásának csodáját a színfalak mögötti gyors jelmezváltással oldja meg, az unos-untalan visszatérő, dallamgyűjtő gesztussor sem marad meg az ember emlékezetében, sok a fölösleges mozgás, a tánc legtöbbször viccesnek szánt mórikálás, a világkörüli vándorút pedig egy gagyi és közhelyes zenélő képeslapsorozat a világ négy égtájáról.

A történet nem történik: lógnak a levegőben az alakok, a mondatok és az érzelmek. Nem értem, pontosan mi motiválja a szereplőket, hogy elinduljanak Brémába, és miért ők heten mennek, miért gyűjtik rendületlenül a hangokat, dallamokat, amelyeket Horváth Károly zenéit hallva én egyáltalán nem akarnék begyűjteni. Nem tudok mit kezdeni a semmiből előtoppanó szado-mazo rablópárral, mert nincs akció, nincsenek egymás ellen feszülő akaratok. Aztán mielőtt bármi komoly történne, elhangzanak a kulcsszavak: hogy zene meg szeretet meg csoda meg szív.

Értem, hogy a darab inkább filozófiai mese, semmint vándorlós állattörténet, színházi alapanyagként azonban kicsit több húzást és fantáziadúsabb színpadi ötleteket igényelt volna. Fodor Tamás, aki a Stúdió K-ban rendezi gyerekdarabjait, arra figyelmeztet egy beszélgetésben, hogy amire a tánc, a képzőművészet vagy a zene könnyedén képes, az a színház számára veszélyes lehet. „A színház mindig a realitás körül toporog” - mondja, s ha nagyon törekszik a mindennapok racionalitásától való elszakadásra, könnyen csúszhat túlzott líraiságba - ez pedig nem a színház terepe. A színpad pontos alakokat és éles helyzeteket követel.

Félretéve azonban minden dramaturgiai és színházi szövegelést, az előadás legélesebb kritikáját a gyerekek adták, akiket a nézőtéri felügyelő nénik alig győztek rendre utasítani. És milyen előadás az, ahol van idő a szívószállal szórakozni?