Majdnem szívinfarktust kaptam a tejszínhabtól. Ez eddig egy étel-egészségügyi tényfeltáró szakcikk felvezetője is lehetne, vagy mondjuk felkerülhetnék valami gagyi bulvárújság címoldalára is a tejszínhabos arcommal. Ennek lenne ma itthon hírértéke. Egy-két hétig elcsámcsogna rajta a média, meg beijednének a nagymamák és nagypapák, akik köztudottan szívesen vesznek tejszínhabos édességet unokáiknak.

Apropó nagymamák és nagypapák (és gyerekeik, esetleg unokáik)! Jobban teszik, ha felkészülnek a következő sokkra, amit az egész eddigi életemben leginkább várt zenei esemény okozott nekem – és szerintem még jó néhányunknak is okozni fog!

Újra koncertet adott a Cream. Ennyi. Ezzel el is árultam „titkomat” (de tudtommal nem került fel egyik bulvárlap címoldalára sem). Leírom még egyszer: koncertet adott a CREAM. A Cream. A CREAM. Dö krím. The Cream. The CREAM. Le kell írnom ennyiszer, hogy elhiggyem.

Na igen: Eric CLAPTON, Jack BRUCE és Ginger BAKER: The Cream. Ettől kaptam majdnem szívinfarktust múlt hét szerdán, éjfél utáni félálomban, egy angol hírtévét bámulva. Vágókép egy Cream koncertről a londoni Royal Albert Hall-ban. Lüktet a Sunshine of Your Love, a három (!) frontember felejthetetlen énekhangja mögött az ismerős gitár riffek E.C.-tól, dübörög a basszus Jack Bruce ujjai alatt, mindez Ginger Baker jellegzetes dupla lábdob tam-tam-jaival körítve… De az 1966-68-ból jól ismert dob, basszusgitár és gitár mögött mintha nem ugyanazok az arcok lennének.

Hoppá! Sőt, ahogy lassan a hangok után a képek is eljutnak a tudatomig, látom, hogy a dob, basszusgitár és a gitár sem a régi, a Marshall-hegyek is eltűntek a háttérből. Kik játszanak és min Cream-et??? Hol? Ki engedte meg nekik? Nem magyarázom tovább, érti, aki érti. Sokan vagyunk ilyen elvetemültek. Hát igen, az elmúlt 37(!) évet ez a három zenész nem arcfelvarrással töltötte. De hogy ki mivel, és hogy anno miért váltak szét útjaik, arra már zenetörténészek keresték a választ.

Azonnal leültem volna a meglepetéstől, ha éppenséggel nem feküdtem volna már az ágyban. Távirányítót előbányászva a paplan alól felhangosítottam a tévét, hát igen, ez ugyanaz a csapat, ugyanaz a zene, de mégis hátborzongatóan a jelen. Eltelt egy jó idő, mire ráeszméltem, nem álmodom: nem az ugyanott és ugyanezzel a számmal végződő 1968. november 26-i búcsúkoncertet látom, hanem a jelent. A JELEN-t. De igaz is, nekem a (The) CREAM ma is a jelen, és láthatóan még sokaknak az, hiszen teltházas koncertet adott 2005. május 2-án a Cream. A CREAM. Ez hír, ez hír az angol tévében. Ilyenkor sajnálom azt az ezer-valahány kilométer távolságot, ami elválasztja a hírtévéket (is) egymástól. Azt lefogadom, hogy akár huszonnégyszer is tele lenne az a terem, ám a hírek szerint összesen csak négyszer lépnek fel a Royal Albert Hall színpadán.

Cream Reunion Concert – szól a tudósítás. Rájuk fért. Ránk fér. Ránk fér a ZENE. Már csak azt fontolgatom, hogy ha most egyben befizetem az 1 db koncertjegyre az 1078 eurót (postaköltség included, nafene, kit érdekel, ja, meg ma már egy forintért felszállok a repülőre), akkor ezután az életem elkövetkező 20 vagy 30 évében nem megyek semmilyen „nagy” koncertre cserébe?!? Megéri? Megérné? Meg. De jegy az már nincs. Már csak abban reménykedem, hogy ha külön-külön eddig Budapesten járt Jack Bruce és Ginger Baker is, akkor talán egy leendő budapesti Cream koncertre már magukkal cipelik Claptont is. Kötelező programmá tenném, nem csak zeneiskolásoknak. Akkor majd én is aláíratnám vele a gitáromat, mint tette azt Póka Egon, akinek a legendás Fender Precision Bass előlapján ott díszeleg egy alkoholos filces „Jack Bruce” autogram. Megvárta. Nem véletlenül.

Rá kell jönnöm ismét, hogy semmi sem véletlen, semmi sincs hiába, minden mindennel összefügg. Van remény. Talán nekem nem is kell erre még 37 évet várnom. Kicsit sok. De nem vagyok önző, nem magam miatt gondolom ezt, hanem 70 éves koromban – ha jól számolom – Clapton már 98 lesz. De ígérem, ha eljön, ott leszek és megünnepeljük egy tejszínhabos tortával! És egyáltalán nem baj, hogy akkor sem belőlem lesz a hír.

/sjm/