A tavalyi rövid országjárás után az Omega most nagyobb turnéra indult, amely jócskán túlnyúlik kicsiny országunk határain. A banda, amely lényegében egyidős a magyar rockzenével, közel húsz év után most újra a megyeszékhelyen adott koncertet. A nagysikerű veszprémi buli előtt Benkő László zenekarvezető billentyűssel csevegtünk jó hangulatban – aktuális és régi dolgokról.

Index: – Utoljára a nyolcvanas évek második felében nyomtatok ekkora turnét, és ráadásul most Európa több országát is felkeresitek. Nosztalgiáról vagy új mondanivalóról szól a történet?

Benkő László: – Inkább az utóbbiról, de a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Bizonyos rendszerességgel eddig is felléptünk a Népstadionban, s ezek a koncertek komoly nemzetközi vonzerővel bírtak, hiszen többek között Németországból, Svájcból és a volt szocialista országokból is eljöttek meghallgatni és megnézni minket a rajongók. A méreteknek (is) köszönhetően valóban világszínvonalú produkciót tudtuk előadni, ám a „vidék” fejtörést okozott, mert nem sok olyan stadion található a fővároson kívül, ahol ezt a színvonalat hozni lehet.

Index: - Akkor miért döntöttek a vidéki turnék mellett?

BL: – Mi az ötven-hetvenezres nagyságú tömegekhez szoktunk hozzá az utóbbi években. Rádöbbentünk arra, hogy a sportcsarnokok intimitása, az a meghitt összetartozás, amit tavaly nyolc előadáson már kipróbáltunk, még jobban összehozza az embereket, a dalok csak apropóként szolgálnak ehhez. Több generáció gyűlik egy fedél alá, ráadásul olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy minden emberi hiba vagy erény azonnal lelepleződik. Mindenkinek valamilyen szubjektív élménye kapcsolódik a nótákhoz: például a faternak, aki velünk egyidős, az egész élete leképeződik a dalokon keresztül. Az élményt, a gondolatot szeretné továbbadni gyermekének: „Na, tessék, ilyenek voltunk mi, erre épülhet a ti jövőtök”. Mi a hatvanas évektől kezdünk el mesélni egy történetet. A vasfüggöny ellenére sikerült eljutnunk Európába minden szegletébe. Azokkal az előadókkal tudtunk együtt játszani, akik megalkották a műfaj tradícióit. A rock progresszív korszaka a hatvanas évek elejétől a hetvenes évtized közepéig tartott az egész világon – vasfüggöny ide vagy oda. Nekünk állt a szerencse, mert Ausztria és Németország közelsége révén volt egyfajta nyugati áthallás. A kezdetekben mi is másoltuk a Beatlest és Stonest. A Lomonoszov Egyetemen pedig arab és fekete diákok a Petróleumlámpát játszották. Ezt egyfajta üzenetként kezelték, amely Budapestről, a Nyugatról jött, na meg Varsóból, a lengyel jazz-zenekarok révén. Ezzel párhuzamosan nem csak a rockkultúra jelent meg, hanem az irodalomban és a filmművészetben is egy új hullám indult el.

Index: – Milyen a visszhangja Európában, hogy ismét úton van az Omega?

BL: – Romániában utoljára a nyolcvanas évek elején játszottunk, a magyarlakta területekre akkor természetesen nem mehettünk. El lehet képzelni, hogy most mennyire vártak bennünket ott a magyarok. Nagyon kértek minket, csináljunk egy országos turnét. Aztán decemberben jött ez a népszavazás, és az emberek teljesen összezavarodtak. Erdélyben egy ezer forintos jegy annyit tesz, mint nálunk egy tízezer forintos belépő. Nyilvánvaló, gázsit nem kérhettünk. De hat-nyolc kamionnal odamenni, megszervezni a koncerteket, az sok-sok millióba kerül. Kényes helyzet előtt álltunk: ha nem megyünk, akkor azt mondják, hogy: ja, már ezek is megtagadnak minket. Végül Markó Béla eljött Magyarországra, és ő győzte meg az itteni szervezőket, hogy nekünk játszanunk kell Erdélyben. Lengyelországból már évek óta bombáztak minket a felkérésekkel – Krakkót és Varsót régen fellegvárunknak tekinthettük. Németország nem lehetett kérdés. Münchentől Hamburgig mindenhol felléptünk. Elterjedt, hogy Prága után megyünk át hozzájuk, és a városban ezer jegyet el is adtak egy olyan koncertünkre, amit meg sem szerveztek.

Index: – A hatvanas években, amikor ti is indultatok, a rockmozgalom a lázadást jelentette. Ma mi a szerepe a műfajnak?

BL: – Egészen más. Ami az elején hátráltatott minket, később az lett a szerencsénk. Akkor úgy gondolták, hogy csak egy-két éves divathullám az egész, majd elmúlik. Oda se figyeltek arra, hogy a második világháború után felnövekvő generáció kialakított egy új gondolatrendszert és világlátást, dacára annak, hogy ezt mennyire befolyásolták és tiltották. Nekünk szerencsénk volt, mert találkoztunk egy skót származású fickóval, aki a legnagyobb managementtel rendelkezett Londonban. Ez az ember kalandvágyból eljött Magyarországra. Bemutatott egy barátjának, aki révén kijutottunk Londonba. Előtte még sosem jártunk külföldön. Azon rövid idő alatt többet tanultunk, mint tíz év alatt, mert testközelből láttuk, hogyan „csinálják” a műfajt. Kaptunk lehetőséget egy lemez elkészítésére. Tudni kell, hogy Magyarországon nem lehetett lemezünk, de másnak sem. Szóval, tíz perc múlva, Pesten landolt a hír, hogy a Deccánál – ott, ahol a Stones is készítette az albumait – készítünk egy albumot. Mikor visszaértünk, már a reptéren vártak minket, hogy jó, akkor itthon is felvehetünk egyet. Ezek után az Illés és a Metró is ment a lemezgyárba – nem volt visszaút.
Manapság a zenének sok elágazása van, a stílusok teljesen összekeveredtek, egységesen kezelni nem is lehet. Hogy a továbbiakban ennek milyen hatása lesz, arra jelenleg nem lehet válaszolni. A nyolcvanas évektől a műfaj iparág lett, manapság a gyorsfogyasztás a lényeg – a producerek egy-két évre terveznek egy sztárt, utána eldobják, mint egy papír zsebkendőt. Ez hallatlanul tragikus, mert akiket felhasználtak, addig vannak a buliban, amíg pénzt húznak ki belőlük. Például a Megasztár-sorozatban: az első két-három nevet nyilvántartjuk, a többivel már nem tudjuk, mi van.