S. dr. Lackovits Emőke néprajzkutató, muzeológus, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum néprajzi osztályának vezetője, Veszprém megye hagyományos paraszti kultúrájának kutatója. A korabeli generációs, gazdasági és kulturális viszonyok feltárójaként a népi életforma számos területével foglalkozott.

Index: – Fontos kutatási témája a népi vallásosság. Ezen belül milyen témák érdeklik részletesebben?

Lackovits Emőke: – A társadalom-néprajzi kutatásaimon keresztül jutottam el az egyházi esztendő szokásaihoz. Erről egy monográfia és egy film is készült. Szintén ezzel a témával összefüggésben a községek, tájak közötti kapcsolattal is foglalkoztam – vásárokkal, piacokkal. Ezek kötődnek a társadalomhoz, történeti anyaghoz, interetnikus viszonyokhoz és a vallási néprajzhoz. Az interetnikus kapcsolatok keretében nagyon sok vallási jellegzetességet vizsgálhatunk. Az egyházi esztendő szokásaival kapcsolatos gyűjtésemet több mint tíz éve folytatom. Mellette különös figyelemmel fordultam a reformátusok vallásos élete és egyházias szokásai felé, de mindezeken túl nagyon foglalkoztat a szórványosodás kérdése, folyamata. Rendkívül érdekelnek az erdélyi szórványok. Anyai nagyanyám Észak-Erdélyben szórványgondozó tanítónőként tevékenykedett, sokat téve ezekért a lélekszámukban fogyó református közösségekért, amely munkásságára a mai napig emlékeznek az ott élők. Férjem dédapja Dél-Erdélyben szintén nagyon sokat tett a dél-erdélyi magyar református szórványokért. Ezek a családi örökség részei, amelyek köteleznek.

Index: – Miért vonzotta ennyire ez a terület?

LE: – Mindig is érdekelt a kérdés, hogy hol van a határa a szórványosodásnak. Ráadásul a reformátusság egyházias szokásait és vallásgyakorlását vizsgálva eljut az ember a szórványkérdésig. A Dunántúlon nyomon követhető a XIX. század közepétől kezdve a nagy református tömbök szórvánnyá válása. Ennek társadalmi, gazdasági és nem utolsó sorban lélektani okai voltak. Manapság ez a demográfiai apály folytatódik. Megdöbbentő és elszomorító az a kép, ami a statisztikákat elemezve elénk tárul. A dunántúli reformátusok erdélyi hittestvéreikkel szemben anyanyelvi létükben valóban nem voltak ugyan veszélyeztetve, mégis megrendítő az a folyamat, ahogyan saját nyelvi közösségükön belül mégis elszigetelődöttekké váltak. A szórványosodás problematikája azután egyéb kérdéseket is felvet, így az anyanyelvi közösségek gondjait. Az embernek nyilván saját anyanyelvi közössége a legkedvesebb, de egy néprajzos kutatómunkája során nem tesz, nem tehet különbséget egyik vagy másik népcsoport javára, hiszen mindegyikben meg lehet találni valami olyan különlegességet, amilyet a másikban nem. Soha nem állt tőlem távol az itt élő kisebbségek néprajzi vizsgálata. Az ő helyzetükben is a szórványosodást figyelhettem meg. Akár a németeket, akár a szlovákokat nézzük, működött egyfajta természetes asszimiláció – ez kétségkívül annak az anyanyelvi közösségnek a számára nagyon szomorú, amelyiket érint, és ezt véglegesen megállítani nem lehet. Eltérő nyelvű népcsoportok esetében mindemellett nagyon érdekes kérdés még az, hogy mit adnak egymásnak kulturálisan, hogyan őriznek meg olyan régebbi rétegekhez tartozó jelenségeket, amelyeket a többség már régen elveszített.

Index: – Közvetlen környezetünkből tudna példát említeni?

LE: – A Bakonyban és annak környékén élő németek rendkívül gazdag szakrális hagyománykinccsel rendelkeznek, beleértve az ábrázolásokat is. Krisztus, a Szűzanya, a Szentháromság vagy a szentek ábrázolásai egyaránt figyelemre méltóak. Ezek a velük együtt élőkre is hatással voltak. Akadtak olyan ábrázolások, sőt kultuszok, amelyek az ő közvetítésükkel terjedtek el. Ugyanakkor a viseletek területéről hozott példák pedig azt igazolják, hogy a többség öltözetének jellemzőit a kisebbségben élők őrizték meg sok esetben. Ez megfigyelhető a népdal, néptánc esetében is. Tehát a megőrzésben és a közvetítésben egyaránt szerepük volt, van.

Index: – Ön szerint milyen szerepe van a vallásnak a mi életünkben?

LE: – Minden kornak megvan a maga sajátságos viszonya a valláshoz. Ezt legtöbb esetben elsősorban a történelmi előzmények befolyásolják. A hódoltság utáni Magyarországon, vagy a 30 éves háború utáni Európában az újraevangelizálás volt a legfontosabb feladat. A barokk olyan felfokozott vallási buzgalmat szült, ami a későbbi korokra is hatást gyakorolt. A XIX. század a maga racionalizmusával és liberalizmusával a vallás kiüresedését, lecsupaszítását eredményezte. A XX. századot érdemes két részre osztani. Az első felében, a háborúk idején, a szükségben lévő ember sokkal szenvedélyesebben fordult Istenhez, mint a nyugodt, jólétben élő. A Rákosi-korszakban, egészen a tsz-ek szervezésig nem lehetett a falvakból kiszorítani a vallásosságot. A tsz-esítés időszaka bizonyos esetekben meghasonlást jelentett még a vallásos életet élőknek is. Volt olyan adatközlőm, aki azt mondta, hogy az Úristen akkor elhagyta őket. A rendszerváltozást követően a vallásos életnek egyfajta reneszánsza kezdődött el, döntően városi közösségekben, ugyanis a falvakban ma még kevés a templomba járó fiatalok száma, de – úgy gondolom –, idővel ez is változni fog.

Index: – Néprajzkutatóként hogyan került a rádióhoz?

LE: – A Kis magyar néprajz című sorozatban rendszeres előadóként vettem részt. A tízperces műsoridőhöz alkalmazkodva rövid témákat dolgoztunk fel, ám ennek ellenére határon kívül és belül egyaránt hallgatták A műsort a rendszerváltozáskor szüntették meg, így tíz év után elköszöntem a rádiózástól. Pedig szerettem ezt a munkát, mert nagy fegyelemre szoktatott, és sok örömet is jelentett, hisz számtalan levelet kaptam ismeretlen emberektől, lelkes hallgatóktól. A néprajzi gyűjtéseim során született úgynevezett „forgácsokból” nem lehetett hosszabb tanulmányt írni, azonban a rádióműsor számára kiváló alapanyagnak bizonyultak. Sajnálom, hogy megszűnt a sorozat, mert valóban sokan kísérték figyelemmel adásainkat. Lukács Lászlóval és Varró Ágnessel a rádióban elhangzottakat kötetté állítottuk össze, és Íme az én népem címmel könyv alakban is megjelentettük.

Index: – Milyen témák foglalkoztatják mostanában?

LE: – Részben a Veszprémi Egyházmegye területére eső szent kutak kérdésköre, melyekről jelentős dokumentációt találtam az Érseki Levéltárban. Másrészt a korábban már említett, a Dunántúlon szórványokban élő református közösségek életének a vizsgálata érdekel. Tervezem mindkét terület részletes, monografikus feltárását, közzétételét, sőt, a szabadtéri szakrális emlékeknek, az útmenti feszületek, szobrok teljes számbavétele mellett összehasonlító elemzést is szeretnék végezni. Utóbbi művészettörténetileg és a műemlékvédelem szempontjából egyaránt köztes terület, amely azonban néprajzi szempontból mindenképpen érdekes. A hozzájuk fűződő szakrális szokások pedig rendkívül színesek és összetettek.

Index: – Ön szerencsésnek mondhatja magát, hiszen az interjúból kiderült, hogy igazán szereti munkáját. Véleménye szerint mi a legfontosabb jelentőségük a néprajzi kutatásoknak?

LE: – Elsősorban elegendő ismeretet szolgáltatnak önmagunk, kisebb és tágabb közösségünk megismeréséhez, megismertetéséhez. Ember- és nemzetszeretetre nevel, szülőföld és hazaszeretetre buzdít. Megismertet a hagyományos műveltségünkkel, az azonos nyelvű, azonos kultúrájú, azonos történelmi múlttal rendelkező közösségek sajátosságaival. Részben múlt ismeret, részben iránytű a jövendőhöz. Ugyanakkor más anyanyelvű közösségek megbecsülésére is felhívja a figyelmet, felkeltve az érdeklődést kultúrájuk iránt. Hiszem, hogy a néprajz, a népismeret a békesség munkálója – művelőivel együtt. Mindenképpen szükség van rá, hogy ne olvadjunk fel, és hogy egyetlen nép se halványuljon bele egy mindent összemosó szürkeségbe.