Érettségi – két szín alatt

Mottó: „Turbó fokozatra kapcsolok!” (Mike Rider)

„Piros sarokban: aaaaa negyedikeseeek … kék sarokban: aaaaa kétszintű érettségiiiii!!!”
Valahogy így veszi kezdetét korunk nagyszabású pankrációja, az érettségi reform. A diákok persze félnek: nagy, karfiolfülű melák az ellenfél, elég rémisztőnek tűnik. Ez nem újdonság, hiszen a jólnevelt diák mindig is rettegett az érettségitől. A nagy különbség, hogy most a bunyóban nincsenek szabályok. Azaz vannak, de ki ismeri őket?

Nekem személy szerint tetszik a kétszintű érettségi koncepciója – leszámítva a „középszint” elnevezést, mert mihez képest közép? Tudom, botrányos ez az álláspont, és kiérdemeltem a társadalom egységes megvetését (tanulók, szülők és pedagógusok előnyben – ők élőbb vethetnek meg a többieknél), hiszen az oktatáspolitika szélsőségesen liberális, Magyar Bálint pedig maga a Sátán, gyermeke, az új matúra pedig az Antikrisztus.

Tőlem nem áll messze az az elképzelés, hogy a középiskola akár a felsőfokú tanulmányokra is felkészítheti a diákjait. Hogy ez eddig is így volt? Hát nem valószínű, hogy ezt az egyetemek, is így gondolták – amikor felvételi feladatsoraikat állították össze. Már az én időmben is teljesen külön, más koncepcióval kellett készülni az érettségire és a felvételire. A középiskola pedig az előbbire készített fel – az utóbbira esetleg a fakultáció, az önszorgalom meg a különtanár.

Az eredeti terv szép volt. Az „érettségit mindenkinek” mozgalomban résztvevők letehetik a gagyi középszintű vizsgát, aki meg tovább akar tanulni, az a felvételi tárgyból vállalja be az emelt szintű érettségit. A középiskola felelőssége az, hogy biztosítsa az ilyen irányultságú nebuló megfelelő felkészítését. Az ötlet jó, de közbeszólt a valóság (a nagy mai magyar), az egyetemek bejelentették, hogy nem igénylik az emelt szintű érettségi letételét a kedves felvételizőktől…

Hogy pontosan miért? Ezt egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Féltek attól, hogy kevesen választják őket, ha magasra teszik a mércét? Eddig is magasra tették, amelyik intézmény meg nem, oda úgyis az ment, aki máshova nem tudott. A fogyatkozó gyermeklétszám rémiszti őket? Az így is, úgy is be fog gyűrűzni, akár tetszik, akár nem – idő kérdése az egész.

Az egyetemek döntése alapjaiban rendítette meg a még be sem vezetett rendszert. Idén gyakorlatilag minden érettségiztető tanár felvételiztet is egyben, hiszen az emelt szinttel a diákok elenyésző töredéke próbálkozik. A középszintű érettségire olyan felelősség hárul most (a legtehetségesebbek kiválasztása), amire nem tervezték. Mindazok a hibalehetőségek, amelyek egy gyerekcipőben járó modellt jellemeznek, iszonyúan felértékelődnek ebben a helyzetben, mivel egyes osztályzat (százalék, pontszám) így valóban emberi sorsokat dönthet el.

Az, hogy gyakorlatilag felkészítés nélkül érettségiztethet (felvételiztethet) egy tanár idén – csak az emelt szintű bizottságban való szerepléshez feltétel a képzésen való részvétel –, hogy az érettségihez szükséges anyagok többsége az interneten keresztül elérhető, amikor a tanárok jelentős része idegrángást kap, ha számítógépet lát – jelen körülmények között megengedhetetlen hanyagság. Honnan fogja a lusta tanár megtudni, mit és hogyan kell tennie az idei érettségin? És a lusta diák?

Az idei matúrát a „káosz” szóval lehet legjobban jellemezni. Sok tanár próbál majd rutinból érettségiztetni, és nyilván sok érettségi elnök hagyja is ezt majd, sok diák pedig eltűri, hogy egy szubjektív rendszer kénye-kedvének legyen kitéve. Mert ilyen szinten (az ország minden egyes középiskolájában, minden érettségiző osztályban) nehéz lesz objektív értékmérőket alkalmazni, és a szabályokat maradéktalanul betartatni. Ezért lett kitalálva az emelt szint. Hogy pontosan és objektívan mérje fel a felvételizők képességeit. A felsőoktatás nem így gondolta: meglátjuk majd, mi sül ki belőle…

De azért az kicsit zavar, hogy kedélyes kísérletezgetésünk néhány tízezer ember bőrére megy… A rakéták már égnek, de azt nem tudjuk, az űrhajó orra merre áll. Drukkoljunk együtt, a legjobb jövőben reménykedve!

Rovat: