Edward Albee: Nem félünk a farkastól, ráadásul a Játékszínben – a dolgok együttállása kétórányi tömény lelki terrorral kecsegtet, és nem csalódik, aki erre számít. Aki megunta otthon a meleg, családi poklot, elmehet a színházba megnézni, hogyan csinálják mások, esetleg felfrissítheti ötleteinek tárházát az amerikai drámaíró kegyetlen játékai alapján.

A tengerentúl alkotói fokozottan érzékenyek a „csontváz a szekrényben” jelenségre, azaz arra, hogy minden takaros portával rendelkező család rejteget valami nagyon sötét titkot, amibe a külvilág nem láthat bele. Számos példával élhetnénk O’Neilltől Milleren át az Amerikai szépségig, hosszan sorolhatnánk azokat az amerikai műveket, melyek mind a családban való vergődés variációit tálalják. Szeretet, megértés, hűség és biztonság - ezekkel nem találkozunk Albee drámájában sem.

Esztergályos Károly rendezése nem finomkodik: a nappalit, ahol a két házaspár mozog, egy nem túl meglepő, de annál egyértelműbb gesztussal box-ringként rendezi be, s a térbe belépő szereplők - rövid bemelegítés után - el is kezdik a meneteket. Házastársak viszik be egymásnak jól irányzott és halálpontos ütéseiket, oda, ahol a legjobban fáj.

A dráma sajátos izgalmakat rejt, s talán ebben rejlik népszerűségének titka. A néző elveszíti a talajt a lába alól, s egy idő után nem lehet biztos egyetlen elhangzó történet gesztus vagy viszony igaziságával, őszinteségével sem. A kapcsolatokat a karrierizmus, a szadizmus, a kiábrándultság, a frusztráció és a látszathoz való ragaszkodás vezérli. A kezdetben biztosnak hitt történetekről és alakokról sokszor nem az derül ki, hogy csupán hazugságok, hanem hogy lehet, hogy azok, s ez még kuszábbá teszi a helyzetet. A valóság helyét átveszi a szimuláció, ami az emberi kapcsolatokban semmi jót nem szokott jelenteni.

A helyszín szinte mindvégig ugyanaz a szoba, az időtartam egyetlen éjszaka, s a négy szereplő az idősebb házaspár vezetésével itt játszmázgat. Bár ők úgy mondják: „játszanak” - például vendégszorongatót vagy háziasszonyhempergetőt -, mégis inkább a meccs szó fejezi ki igazán, mivel is töltik a folyamatos piálás mellett az időt ezek az új-karthagoi értelmiségiek. A játék öröm, játszmának azonban tétje van - valaki veszít.

A ring szűk tere, a néhány órányi időtartam, a kevés szereplő, az állandó, kényszeres vedelés, a folyamatos alkoholgőz a fejekben mind azt az érzést erősítik, hogy ezek az alakok nem szabad akaratukból cselekszenek. Vagy a másik, vagy társadalmi helyzetük, vagy kielégületlen vágyaik űzik, hajtják őket a menetekbe. A fiatal pár szemlátomást először lehet részese egy ilyen ördögi műsornak, de a maguk módján felveszik a fonalat, és főként a férj, maga is ringbe száll: ez a szépreményű tanítvány jelenti tehát a jövőt.

A rendezés nem igazán figyel a darabban rejlő végletességre, abszurditásra, csak a zárójelenetben bohóccá változó szereplők utalnak - ismét egy kicsit szájbarágósan - arra, milyen lehetetlenül nevetséges és szomorú egyszerre ez a vergődés. Esztergályos Károly főként a színészek munkájára hagyatkozik, akik a jó öreg, lélektani realizmus szabályainak megfelelően oldják meg szerepeiket. A Főző Ditta által játszott Honey hihetetlenül pontos alak, s ez az alakítás az előadás legszórakoztatóbb eleme. Minden apró moccanásában jelen van az a szánalmas kis tyúk, akinek egyetlen gondolata, de talán még agysejtje sincs, s aki egyáltalán nem akarja észrevenni, mi folyik körülötte. Telitalálat a jól fejlett, karrierista kan szerepére Mátyássy Szabolcs, aki rácsodálkozik a helyzetre, aztán jól kihasználja. Szalma Tamás és Szabó Gabi alakítják az idősebb házaspárt, gesztusaik, mozgásuk, hangjuk, mondataik igencsak ismerősek lehetnek a szerencsétlenebb sorsú néző számára: az alkoholgőzben fulladozó, hisztérikus értelmiségi férfi és női változatát testesítik meg.

Hogy miért jó látni ezt a kicsit agyonmagyarázott és túlszenvedett házaspárbajt? Hogy őszinte legyek, én nem értem, de tény, hogy sokan rajonganak az efféle színházért. Az orvosok már az ókorban is használták a dramatikus játékokat terápiaként – a betegek lelki bajait eljátszva, s ezzel szabadítva meg tőlük őket. Az olyan szóló kibicek meg, mint én, újabb intő példáját láthatják a sartre-i gondolatnak: „a pokol a másik ember”.