A címben foglalt kérdést maximum öt cimborámnak teszem föl rendszeresen. Ugyanis nincsenek többen azok, akikkel egy könyvről szóló beszélgetés maga is élményt jelent. Félreértés ne essék, nagyon kevés értelmiségi tud élni így ezzel a fölvetéssel barátai körében. A Nagy Könyv játék lényegét abban látom, hogy ezen szerencsések köre gyorsan kitágult minden irányban.

Három hónappal ezelőtt átvirrasztottam egy éjszakát a „Ki vagyok én?” kérdésre történő válaszkereséssel. A – szerintem – legjobb magyar és külföldi regény kiválasztása hasonlóan komoly szellemi munka volt. Aki ezt azzal a blődséggel intézi el, hogy „adok egy nyolcvanas listát”, az kimeríti a kultúrbarom fogalmát. Ugyanis nemcsak szellemi kapacitása, de – igazi übersznobként – leginkább bátorsága sincs ahhoz, hogy számot vessen önmagával, merjen rangsorolni, egyáltalán döntést hozni, azaz FELELŐSSÉGet vállalni.

A döntés nehézsége – mint mindig – abban rejlik, hogy függetleníteni kell magam a manipulációs hatásoktól. Bár átlagban csak havi két könyvre jut időm, az utóbbi időben olvasottak (áprilisban Krúdy Gyula: Asszonyságok díja, Michael Ende: A végtelen történet) friss élménye éppen úgy erősen befolyásol, mint azok a művek, amelyeket eddigi életem meghatározó szakaszaiban olvastam sok évvel ezelőtt. Mondjuk, az alsó tagozatból az Egri csillagok és a Pál utcai fiúk, mint az elsőként magamévá tett alkotások, felsősként már bírtam a Rejtő-összest és ekkor szoktam rá a duplázásra is, azaz amint befejeztem, újra kezdtem (és itt most nagy önuralomról tanúbizonyságot téve kitöröltem a hirtelen felindulásból fölsorolt 6-8 művet). A gyermekkori olvasási élmények a legintenzívebbek, de ezen könyvek 90%-át nem olvastam újra felnőtt fejjel, így nem akartam abba a hibába esni, hogy nosztalgiából szavazzak.

Amikor megszültem a választ, újabb problémával szembesültem. Ugyanis Tolkien: A Gyűrűk Urára szavaz az is, aki azt se tudja, ki az a Bombadil Toma – mert csak a film nyűgözte le, de a könyvet kezébe se vette –; ugyanakkor az is, aki átküzdötte magát a Szilmarilokon, betéve tudja a Piros könyvet, A Hobbit /Babó történetét ugyanúgy ismeri, mint a nevezetes Trilógiát, sőt beleásta magát a quenya, a sinda, vagy a nyugori nyelv rejtelmeibe is. A magyarok közül pedig maga a szerző, Wass Albert osztja meg elsősorban politikailag – hogyan máshogy – a nemzetet, hiszen „hivatalból” ide szavaz a full jobbos irredenta éppen úgy, mint a korábban tiltott gyümölcsöt a kelleténél nem jobban méltató, aki a Tizenhárom almafa Tánczos Csuda Mózesében nemcsak nemzetének erényeit, de hibáit is fölismeri.

Szombat este így – a magyar-lengyel hokimeccs második harmada után – átkapcsolgattam a magyar 1-re, hogy izguljak a könyvek versenyén is. Kétségbeesve láttam, ahogy a határvonalon küzdöttek klasszikusok a bentmaradásért vagy éppen a feljutásért. Önző módon a számomra – még – ismeretleneket leírtam, és csak az általam olvasottakért szorítottam. És döntöttem: életemben először küldök emelt díjas SMS-t. Azok után, amikor a síró-rívó magyar lakosság egyetlen hétvégén 200 millió forintot költött arra, hogy Majka vagy Lorenzo, megfogadtam: Én ilyet soha! Ugyanakkor azt azért mégsem hagyhattam, hogy kiessen a Pokolbéli víg napjaim Faludy Györgytől!

Miközben a kedvesem lefekvés előtt annak örült, hogy az ő szavazata is célba jutott (Molnár Ferenc Caramel is továbbjutott a Megasztárban), én azon vívódtam, vajon nem lett volna-e nagyobb szüksége „A három testőr Afrikában”-nak az én 120 Ft + Áfámra…..

Sebaj, a legjobb novella vagy verseskötet versenyében már rutinosabb leszek! Mindenesetre június 11-én estére nem csinálok programot…