És mondotta Isten az első napon: tanulj Kreszt. És mondottam, hogy legyen, bár nem érdekel. És látta Isten, hogy ez jó. Lőn második nap. Mondotta Kreszvezető: Hozz orvosi igazolást, hogy alkalmas vagy. És mondottam, hogy jó, bár még soha nem voltam a háziorvosomnál. És látta Isten, hogy ez jó. Lőn harmadik nap. Mondottam, hogy akkor felhívom a doktor urat. Kaptam is időpontot másfél hét múlvára, 10.50-re. És látta Isten, hogy ez már nem annyira jó. De ha ez az ára a Teremtésnek, hát legyen. És itt kezdődött kálváriám a háziorvosi rendelővel.

Nem bízom az orvosokban. Erős párhuzamot szoktam húzni közéjük és a hentesek közé. Precíz, alapos körültekintéssel válogatom ki azokat a mestereket, akik magánrendeléseiken enyhítenek nyűgeimen és pénztárcámon. Legalább ők úgy tesznek, mintha ténylegesen felfognák ottlétemet. Háziorvosom nevét egyszer megmondták, több kontaktom ezen kívül nem volt vele. Így ünnepien készültem a 10.50-es randevúra. Előre elképzeltem, mi mindenemet fogja tőből oda-vissza csavargatni, milyen varázsimát duruzsol fülembe - hallásvizsgálat gyanánt. Elképzeltem, hogy mennyi számot kell majd leolvasnom az ezeréves műanyag tábláról - ezt takarom, azt takarom, oda-vissza 73, 43-, hogy megannyi színes pötty közül kell kiraknom a megfelelő számot. Magam előtt láttam vérnyomásmérésemet, érszorítással-pumpálással, valamint a mosolygó doktort és a három nővért.

A jeles napon 10.30-ra elértem már a célobjektumot, bementem, köszöntem - mint jól nevelt gyerek -, és leültem várni. Először próbálkoztam az olvasással, de rájöttem, hogy sokkal mulatságosabb, ha az embereket figyelem. A sarokban megbújó, műfogsorát cuppogtató öregurat, a nagyothalló, és ezért az átlagosnál hangosabban mesélő nénit - aki a vele jópofizó harmincasnak mindenáron be akarta bizonyítni, hogy nélküle az egyházközösség élete stagnálna -, az álldogáló műbőrdzsekis-autóstáskás mintaférjet - aki az Istennek sem akart leülni, csak állt a küszöbön -, és a három műszakos srácot. Ideális szórakozásnak tűnt egy darabig. Addig, amíg a műfogsoros fel nem hívta – némi anyázás közepette – gyülekezetünk figyelmét arra, hogy minden csillag együttáll egy príma, tetemes késéshez. A jóslat bevált.

Közös melankóliákat a beviharzó tipp-topp-menedzser kisasszony szakította félbe, aki áttiporva mindenkin és mindenen, közölte, hogy Ő akkor bemegy. És be is ment, és bent is maradt – vagy egy óra hosszat. Előttünk. És ekkor már egy órásra nőtte ki magát a késés. Távozásakor a kellő hangerővel ezért odabúgta a doktor úrnak, hogy köszöni a beszélgetést, ügyelve arra, hogy kis közösségünk hallja, és lehetőleg paprikázza az addigra borsos hangulatot. Tipp-topp ember el, beteg be. Ebben az esetben nem került sor hosszas beszélgetésre, hiszen a rendelő ajtaján bekopogtatott a Szalagfüggönyös. Tehetetlen dühöm ekkor már nevetésbe fajult, és bízva-bíztam kis közösségem tagjaival együtt abban, hogy a Szalagfüggönyös talán nem bújik be előttünk. De bebújt. És ekkor asztaltaszigálás, méricskélés – szorgos munka hangjait hallottuk bentről. Mi pedig ültünk kint, mint a jó gyerekek. A hangulat a tetőfokát akkor érte el, amikor megjelent A hölgy, aki a rendelőbe bekopogtatva nem a doktor úrhoz, hanem a Függönymesterhez jött...

Amikor már mindenkinek volt szalagfüggönye, végre bejutottam a doktor úrhoz. Bíztam benne, hogy ottlétem alatt nem jön senki a piacról. "Takarja le, hunyja be, mit lát. Köszönöm, ötezer forint." Köszöntem én is, szerencsés szabadulásom. Az egész nem tartott tovább két percnél.

Éppen gulyáslevesem legtetszetősebb húsos szereplőjét kényszerítettem a számba, amikor telefonáltak: vissza kell mennem orvosdoktoromhoz, mert elrontották a papíromat. És visszamentem, és megkaptam igazolásom, mely kell a teremtéshez. És ekkor látta meg Isten – és én is –, hogy nem jól működik valami. Egy rohadt porszem kavarodott a gépezetbe. Még nem tudjuk egész pontosan, hol állapodott meg, de meg fogjuk találni. És akkor, jaj lesz Nektek Menedzseren innen, Szalagfüggönyön túl…