S. dr. Lackovits Emőke néprajzkutató, muzeológus, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum néprajzi osztályának vezetője, Veszprém megye hagyományos paraszti kultúrájának kutatója. A korabeli generációs, gazdasági és kulturális viszonyok feltárójaként a népi életforma számos területével foglalkozott.

Index: - Hol kezdte a tanulmányait?

S. dr. Lackovits Emőke: - Domaházán születtem, s Győrött, az akkor még csak leányiskolaként működő Kazinczy Ferenc Gimnáziumban érettségiztem. Utána felvételiztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-népművelés szakára. Harmadik szaknak felvettem a néprajzot, a népművelést következő évben leadtam, így történelem-néprajz szakon végeztem 1971-ben. Ugyanebben az évben a soproni múzeumhoz kerültem. Győr-Sopron megye művelődési osztályával volt egy szerződésem, s tanulmányaim befejezte után a megyében biztosítottak számomra állást.

Index: - Mikor döntött végül Veszprém mellett?

LE: - Eredetileg Győrben szerettem volna dolgozni, hiszen a szüleim is ott éltek. Azonban egy évfolyamtársam került a győri múzeum egyetlen üres státuszába, így számomra nem volt más választás, mint Sopron. Másfél év után – 1973-ban – aztán Veszprémbe költöztünk férjemmel, aki mint erdőmérnök, még egyetemi hallgatóként a Veszprémi Erdőtervezési Szolgálat ösztöndíjasa volt, és végzés után Veszprémben lakást kapott, így el is dőlt, hol fogunk letelepedni.

Index: - A néprajz mely területei érdekelték?

LE: - Egyetemi hallgató koromban folkloristaként indultam. Mivel a másik szakom történelem volt, ezért olyan témákat kerestem, amelyeknél a történelmi ismereteimet jól lehetett hasznosítani – így kezdtem el foglalkozni a történeti és az eredetmondákkal. Az Alföldön a hajdúkkal kapcsolatos mondaanyagot gyűjtöttem, továbbá a Báthory-mondákat, majd a Rábaközben pedig a besenyő eredet-hagyományt, és az ezzel kapcsolatos mondaanyagot. Diplomamunkámat is a besenyő eredet-hagyományból írtam. A Rábaköz ebből a szempontból is egy nagyon érdekes terület, amit jól nyomon lehetett követni a mondaanyaggal is. A besenyők gyepűőrzők voltak, s eredetmondáikat megőrizve olvadtak be a magyarságba.

Index: - Hogyan kezdte el a tárgyi emlékek kutatását?

LE: - A soproni múzeum kutatási tervébe minden oda került néprajzosnak be kellett kapcsolódnia. A Fertő-vidéki magyar falvak életmódjának jellemzőit és változásait követtük nyomon. Domonkos Ottó igazgató teljes egészében rám bízta a munka vezetését. Ebben a kutatásban én a Fertő-parti magyar községek lakáskultúrájának jellegzetességeit és változásának sajátosságait vizsgáltam, ami olyan nagy anyaggá nőtte ki magát, hogy Gunda Béla – volt professzorom – azt javasolta, írjak belőle doktori értekezést. Közben megszülettek gyermekeim – Gergely 1974-ben, Anna 1976-ban – így a disszertációt 1976 júniusában védtem meg – pár hónappal Anna világra jövetele előtt. A Fertő-parti kutatás során ugyanakkor hatalmas tárgyi anyagot is gyűjtöttem, mégpedig a térségre jellemző festett bútor együtteseket, továbbá a lakáskultúra részét képező nagyszámú szakrális tárgyat. Ezt megelőzően Kapuváron teljes női ruhatárakat vittem be a múzeumba. A tárgyi gyűjtések ugyancsak illeszkedtek a múzeum műtárgy gyarapítási tervéhez és ez a muzeológus legfontosabb feladatainak egyike.

Index: - Milyen szakterületet választott Veszprémben?

LE: - Már Sopronban elkezdtem társadalom-néprajzi kutatásaimat, elsősorban a viseletekkel kapcsolatban – a társadalmi helyzet és az öltözködés módjának, viszonyának alakulása témakörben –, amit aztán a veszprémi múzeumban tovább folytattam. Itt döntően német és szlovák közösségekben vizsgáltam a kérdést. A népi építészet és a lakáskultúra vizsgálatában Veszprémben olyan nagy jelentőségű munkát már nem lehetett elvégezni, mint amilyet a Fertő-parton, hiszen Vajkai Aurél olyan életművet hozott létre ebben a témában, hogy legfeljebb csak néhány apró adattal lehetett volna kiegészíteni. Viszont alapvizsgálatokat végezhettem el a családszerkezet, családi élet kutatásában. A társadalom-néprajzi vizsgálatok ugyanakkor ráirányították figyelmemet a falusi közösségek vallásos életére.

Index: - Így került kapcsolatba a népi vallásossággal?

LE: - Részben, mivel már a soproni múzeumban felfigyeltem egy nagyobb tárgy együttesre, az úgynevezett „celli Máriák” csoportjára. Máriazellbe – a magyarságnak jelentős búcsújáróhelyére és zarándokközpontjába – különösen a nyugati országrészekből nagy számban érkeztek emberek. Különböző kegytárgyakat árusítottak itt, közöttük volt egy, az eredeti kegyszobor alapján készült másolat, s ez különösen megragadta a figyelmemet. Művészettörténész kolléganőmmel, Dávidné Askertz Évával elhatároztuk, hogy rendezünk egy népi szakrális kiállítást, hiszen a múzeum gazdag gyűjteménnyel rendelkezik szakrális tárgyakból az említetteken kívül is. Óriási sikere lett – az igazgatónk vállalta érte a felelősséget, mert a ’70-es években ezért nem „járt jó pont”. A korabeli helyi lapban megjelent egy cikk, amelyben annak írója – amikor később találkoztam vele, azt állította, hogy megrendelésre készült – többek között szocialista művelődési intézményhez méltatlannak nevezte a kiállításunkat. Domonkos Ottó, mint az intézmény vezetője, mindent megtett a sikeres tárlat védelméért, a kiállítást azonban mégis le kellett bontani. Székesfehérváron – a hasonló jellegű kiállításon – a szervezők a tárlat címében nem tettek utalást a vallásra, a vele összefüggésbe hozható tárgyakra. Talán, ha mi sem írtuk volna le, hogy mit is állítunk ki, tulajdonképpen nem történt volna semmi. Az esetből tanulva azt a következtetést vontuk le, hogy célszerű lenne a munkát valamilyen más néven folytatni, így társadalom-néprajzi kutatás címen vittük tovább ezt a területet is. Amikor a VEAB Néprajzi Munkabizottságát létrehoztuk, a munkatervbe bevettük ezt a kutatást az elnevezéssel együtt, s ebből nőtt ki később – most már a Laczkó Dezső Múzeumhoz kötődően – a Népi vallásosság a Kárpát-medencében című konferencia- és könyvsorozat. Ezekhez a vizsgálatokhoz kapcsolódik azután a Laczkó Dezső Múzeum szakrális néprajzi gyűjteményi egységének létrehozása is.

folyt. köv.