Az operett az olyan magyar műfaj – vagy legalábbis szeretjük azt gondolni. De elvégre Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Eisemann Mihály, A víg özvegy, Csárdáskirálynő (Die Csárdásfürstin), Mosoly országa, Fekete Péter, Én és a kisöcsém, miazmás… Parti Nagy Lajos nem véletlenül találta ki a „huszerett” műfaját, mert egy: a jó operettben van huszár, kettő: a jó magyar ember szereti az operettet és a huszárokat.

Könnyed lelkületünk manapság a mjuzikelekben éli ki magát, mivel ezek olyanok, mint az operettek, csak sokkal trendibbek (új időszámításunk alapján az Andrew Lloyd Webber szerinti első századot tapossuk). Érzi mindezt a Petőfi Színház is, ezért ellát bennünket zenés darabokkal, hovatovább most egyenesen egy operettel.

Olyan régen volt részünk ilyesfajta lehetőségben, hogy igazán felcsigázva vártuk a Fiatalság bolondságot, Eisemann Mihály háborúellenes tüntetését. Azért nevezhetjük békepártinak a darabot, mivel bemutatója 1940-ben történt, ennek ellenére a háborúnak nyomát sem láthatjuk benne, mondanivalója habkönnyű, sőt még annál is könnyedebb. Hétköznapi problémáktól mentes világába csöppenünk, ahol az árva kislány legnagyobb problémája is az, hogy van-e hab a süteményen. No, de hát éppen ezért kívánja a szervezetünk az operettet: szeretnénk elfeledkezni néhány órára a bennünket feszítő problémákról.

Éppen ebből táplálkoztak legnagyobb félelmeim a bemutató kapcsán, hiszen a Petőfi Színházban az utóbbi időben színre kerülő vidám(nak mondott) előadásokból éppen a könnyedség hiányzott. Az önfeledt játékosság, a kényszeredettségtől mentes, felszabadult kacagás. Valamiért nehezen ment a nevettetés mostanában – talán a készítőknek sem volt okuk felszabadultnak lenni, ami igen nagy baj egy előadás szempontjából.

És ezért lehetett igazán kellemes meglepetés a Fiatalság bolondság: hosszú idő után végre egy olyan produkció, ahol az ember csak hátradől, és élvezi az alkotók „agymenésének” gyümölcseit. Ehhez nagyon jó alapul szolgált az eredeti mű, de nyilván szükség volt a színpadra állítók ötleteire is, amelyek felfrissítették, felüdítették a hatvanöt éves szöveget. Az átalakításra már csak azért is szükség volt, mert a Petőfi Színház nagyszínpada alapvetően kevésbé alkalmas egy operett színre vitelére, amelyhez normális esetben rengeteg tér kell. Nem is beszélve a szűkös büdzsé által korlátozott lehetőségekről (gondolom én, hogy erről van szó), ami miatt szinte fel sem merül bennünk az élő zenekar utáni vágy.

Ezért van, hogy a plakát „zenés játékot” ígér, az internet pedig „kamara-operettről” beszél – hiszen az előadás valóban nem operett a szó klasszikus értelmében. De ez a hiányosság teljes mértékben megbocsáthatóvá válik, amikor azt látja a néző, hogy a technikai feltételek és anyagi lehetőségek adta korlátok között a lehető legjobban van része. Mi adja az ellensúlyt? A félelmetes poénok – és itt most ne csak a szó szoros értelmében vett viccre tessenek gondolni, hiszen az előadás hemzseg az ötletes képi (modernül vizuális) és zenei megoldásoktól. Méhes László rendező utalások és evokációk hálózatából teremt egy kis minivilágot a számunkra – nem is beszélve azokról az elemekről, amelyek valójában a darabból származnak, de eredetükre ma már senki se emlékszik.

Hiszen minden jó operett közhelyszótár is egyben: éppen az operettből kiragadva váltak ezek a szólamok néha kicsit elcsépelt szállóigékké. Tudjuk, hogy a fiatalság bolondság, az élet nem habostorta vagy hogy a pénz beszél, de a kutya csak ugat…

Persze az előadás nem mentes a hibáktól sem (melyik előadás az?), de ezek eltörpülnek erényei mellett. Öröm volt végre egy ennyire vidám és élvezhető produkciót látni a színházban.