Van úgy, hogy az ember leánya egyszer csak magára marad mindenféle zajokkal, zörejekkel és neszekkel egy barátságosnak nem mondható, sőt, kifejezetten morcos éjszakán. Igazából nincsen egyedül, mert nagy és erős embere mellette szuszog – jobb esetben – vagy horkol, amitől a titokzatos hangok még sejtelmesebbek lesznek. A lényeg, hogy felkelteni ciki, mert mi van, ha csak a szél süvít, vagy éppen a kutya hülyült meg egy kicsit.

Ennek ellenére a gatyánk, meg az agyunk is televan, az utóbbi kizárólag tombréderekkel, meg xénákkal, meg killbillekkel. Így születik a házihős.

Először hallgatózunk, mint a szuperfilmekben a megagigahallással ellátott csöcsi-csajok. A zaj persze nem szűnik. Ember horkolási ingere sem, ami csak arra jó, hogy a nesz még tompább és kevésbé kivehető legyen. Tehát jöhet az egyes számú projekt, a „kussmanus”. Ilyenkor simogatunk, meg fütyülünk, meg röfögünk, meg mindent, amit nagyanyáink tanácsoltak, mígnem ember abbahagyja a horkolást, miközben szépen lassan ránk tehénkedik. Erről persze nem szólt a fáma, tehát meglepetten kussolunk csöpp teste alatt, és bár a zajt már tisztán halljuk, esélyünk sincs a megmozdulásra. Ilyen helyzetekre nincs ősrégi tanács, maximum a „hagyd magad, előbb szabadulsz”, ami viszont most éppen nem igaz, mert ember semmit nem akar, csak rajtunk aludni. Szép dolog...

Ha sikerült valahogy kitekeredni farkasunk alól, jöhet a következő lépés. A nesz megfigyelése. Egész pontosan az, hogy honnan jön, milyen rendszerességgel, minek a hangja lehet, és miért nem ugat a kutya? Vagyis ilyenkor már az eb-jelzéses mutatványon túlvagyunk, hiszen a Bucika vakkantása keltett bennünk gyanút, vagy éppen a Jocika-papagáj rikácsolása, vagy a Betti-nyuszi makogása, vagy a Tinó-malac sivítása. Szóval valami állati hangos jelzés, amire a mi, sztorizáskor szuperhős Pali(madarunk)-párunk halál nyugodtan alszik tovább.

De mi nem bírunk, tehát nekiindulunk a sötétnek. Fejünkben zakatol a félelem, de megyünk előre, mint lara kroft a barlangjában. Nem érdekel minket semmi, csak az, hogy mitől lehet ez a zörej. Jöhet bármi, ami nem nagy és gonosz és sötét és véres vagy nyálas, vagy bántós. Mondjuk egy aranyos kis cica vagy egy beakadt cd lejátszó. Gondolatban már próbálgatjuk a hangunkat, mérjük a decibeleket, hogy ember meghallja-e csatakiáltásunkat? Ilyenkor nem szabad arra gondolni, hogy a múltkor, meccs alatt a legnagyobb gól utáni őrjöngést is képes volt átaludni a drága...

Mindegy, időközben odaérünk. Büszkék vagyunk cicás osonásunkra, radarfüleinkre, meg arra, hogy még nem kakáltunk be. Már közel vagyunk a neszhez, szinte megérintjük. Kiszűrjük a visszhang lehetőségét, és remegő kézzel konkrétan a zajt okozó valamihez nyúlunk.

Ami persze nem más, mint a hőn áhított ventillátoros légfrissítő, emberünk új karórája, a tengerimalac itatója vagy a bekapcsolva hagyott gép gagyi képernyővédőjének alapzaja. Szóval valami izé. Ilyenkor csendben visszamászunk az ágyba, és örülünk, hogy nem keltettük fel embert – ezért. Persze nem bírunk elaludni, és lassan eljutunk odáig, hogy fel kéne kelteni embert – azért...

De ez már egy másik történet...