Platón egyik leghíresebb művében, a Lakomában arról vitatkoznak a szereplők, hogy milyen a szerelem természete. Platón dialógusainak állandó főszereplője Szókratész, de ebben a műben mégsem az ő elmélete ragadott meg a legjobban, sokkal inkább nagy ellenlábasáé, Arisztophanészé.

Az ő teóriája szerint valamikor az emberek tökéletes lények voltak, gömb alakúak négy kézzel és négy lábbal. Viszont amikor az istenek ellen lázadtak, azok büntetésből két részre szakították az embereket, így „nyertük el” mai formánkat. A szerelem lenne az az erő, ami arra sarkall bennünket, hogy egyesüljünk másik felünkkel, és így kerüljünk közelebb hajdani tökéletességünkhöz.

Raffay Béla cím nélküli kiállításának, mely a Vass Gyűjtemény „padlásterében” tekinthető meg, központi alakzata a gömb, az a forma, melyet sokan a legtökéletesebbnek tartanak (legalábbis háromdimenziós térben gondolkodva). A szobrász olyan témát keres, amelyben megtalálja a tökélynek ezt a lenyomatát. A mondanivaló néha el is torzítja a témát, hogy az minél inkább illeszkedjen a művészi szándékhoz, így természetes és mesterséges finom elegy alakul ki az alkotások jó részében.

Ugyanezt a hatást érezhetjük a nyersanyagok kiválasztásában, váltakozva látunk kőzetekből és fából készült műveket, valamint fém alapúakat, sőt ezeknek a különböző érzéki hatást kiváltó matériáknak kombinációjával is találkozhatunk. Acél és bronz elemek egészítik ki, néhol dominálják a mészkőből, homokkőből, bazalttufából, samottból, kvarcitból, gránitból és terrakottából „felépített” alkotásokat. Ebből a fém- és kővilágból különös erővel tűnik ki az egyetlen fából (császárfából) készült szobor, a Hangyák bolygója, amely méretével is kirí a kiállított művek közül.

A mindössze tízegynéhány alkotásból álló sorozat elemei ugyanazt a monomániás formavilágot tükrözik, ugyanakkor anyagukban és témájukban szerteágazóak, sokszínűek. A művész megpróbálja teljes mértékben kihasználni a gömbformában rejlő lehetőségeket. A kuporgó emberi test a leggyakrabban visszatérő motívum, de megjelenik a női mell, az emberi fej (arc), illetve egy sorozaton keresztül a petesejt megtermékenyülése és zigótává válása is.

A kifejezetten emberközpontú gondolkodástól elrugaszkodva a természet, sőt a transzcendentális világ alakzatait is viszontláthatjuk a művek között. A dió és az égitest (bolygó, hold) a két végpontja ennek az asszociációs kísérletnek, ugyanakkor a jin és a jang térbelivé varázsolt szimbóluma foglalja magába mindazt a végletességet, ami az egész kiállítás lényege.

Raffay Béla eddigi műveiben is vonzódott az ívelt formákhoz (gondolhatunk itt a női testek és torzók gömbölyded idomaira, de falikútjainak csigavonalaktól hemzsegő állatfejeire is), és most eljutott a gömbhöz, mint véglethez. Az a játékosság is megfigyelhető volt nála, ami most a „szerteágazó” témaválasztásban vált meghatározóvá. A kiállítás ebben a formában tehát újszerű, de nem meglepő.

A gyűjtemény számomra legérdekesebb alakja az Ölelkező című bronzszobor volt, amelyben mintha Arisztophanész víziója kelt volna életre: két ember nászában mutatta be a teljességet, mely a választott forma lezártságából fakad. Raffay Béla kiállításának világegyeteme kerek és lezárt, ugyanakkor – éppen lezártsága miatt – kivezető, továbbmutató utakat nem igazán látunk belőle.