Jappán
Beküldte mico -
1987-ben két csóka egy alföldi kisvárosban a karate-lázban égve úgy dönt, hogy eljutnak Japánba. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy az egyik közülük Badár Sándor - akit Szőke András filmjeiből, a Fábry-showból vagy éppen a Kontroll című opusból ismerhetünk -, akkor úgy hiszem érthető, ha némi fenntartással fogadtam a 160 oldalas iromány valóságtartalmát. Pedig megcsinálták. Nem is akárhogy. Ezt meséli el ez a füzetecske.
Jaffa Kiadó, újrahasznosított, igénytelen minőségű papír, valamint az újonnan kitalált (megteremtett?) műfaj hangoztatása - Retróútikalandkönyv - egyszerre taszított és vonzott. A címlapot borító fotók amelyeken a már idézett mellett a másik szerző, Horváth János is szerepel azonban meggyőztek arról, hogy nemcsak a múltba, de érdekes kalandok világába is tehetek utazást.
Képzeljünk el egy kalandjátékot, ahol minimális pénzből, Európa legnagyobb kisebbségéhez tartozó nem éppen bizalomgerjesztő arcot viselő útitárssal repülőn, vonaton, hajón és stoppal kell eljutnunk Jappánba (bakkancsban, tavvalyi pappírokkal, hüttő nélkül). Mindezt úgy, hogy a szovjet hatóság időről időre letartóztat, le kell rázni egy interturisztos utaskísérőt (aki persze KGB ügynök), alkudozni kell taxisofőrökkel, hogy egyik moszkvai repülőtérről a másikra mintegy 80 km elvigyen, illetve próbáljunk meg nagyobb atrocitások nélkül együtt utazni a helyi lakossággal a szibériai vonaton.
Ez azonban csak bemelegítés a Japán-tengerben egy tájfunban hánykolódó hajó hetedosztályának (a horgonykamrában) lelki - és sokkal inkább fizikális - megpróbáltatásaihoz a szentesi vasgyomor a könyv legnagyobb poénja , vagy ahhoz, hogy mi módon szerezzünk élelmet a kanjikkal feliratozott kajaautomatából, hogyan találjunk rövidnadrágban ingyen szállást a Fujijama-n úgy 3000 méteres magasságban és a többi.
Természetesen nem mindig maradhatunk a törvény vagy az illem által megszabott keretek között. Gátlásainkat, paradigmáinkat van, amikor a puszta túlélés, de van, amikor egyszerűen a szórakozás vagy a hecc kedvéért kell levetkőzni.
Ezt a játékot úgy játszhatjuk végig, hogy a két igazi lúzerképű főhős ott ül velünk egy presszóban az asztalunknál sört szorongatva. A szemük sem áll jól, bár kezdetben gondolkozhatunk azon, hogy vajon mi az igaz és mi a színezés (mégiscsak színészek ), de az első három röhögőgörcs után mindenki föladja és átadja magát a felhőtlen szórakozásnak, mit sem törődve az igazsággal.
Badár Sándor és Horváth János Jappán című könyvét kacagó szívvel ajánlom mindazoknak, akik újra át akarják élni a 80-as évek semmihez sem hasonlítható hangulatát, és azoknak, akik akkor még nem voltak az általános iskola fölső tagozatában, és meg akarják ismerni azt.