Én, a fürdőző lányka, süketen állok az út mellett, a buszmegállóban. Tudom, hogy nem vagyok apáca, de kicsit betojva annál inkább, mert végül a Cinit is bezárták. Bár a bilincs így, hirtelen nem is tűnik rossz ötletnek. Körülöttem úgy állnak a hímtagok, meg a virágaik a kezükben, mintha jedilovagok lennének, lógó fénykardjukkal. Nőnapi akció, hogy estére kiszabadítsuk a Vilit…

Amikor én még kislány voltam, azt hittem, hogy ha majd nagylány leszek, akkor a nőnap lesz az egyik kedvenc ünnepem. Mert amikor a szomszéd Zolika – aki egyébként mindig jól elvert – az oviban adott nekem egy szál hóvirágot, örültem, mint Zsuzsi a vonatnak. Aztán később, az iskolában már fintorogtak a fiúk, hogy most minek ez a hajcihő, középiskolában pedig… De egyszer csak valahogy megtört a jég. Talán érettségi előtt egy évvel a fiúk szája szélén megjelent az a bárgyú mosoly. Az, amit mi, nőcskék, akkor még a szerelemnek tulajdonítunk, és azt, hisszük padlót fogott tőlünk a srác. Pedig az arckifejezés egyszerű: itt a virág, hol a punci?

Aztán évek múlva minden megváltozik. Az ember leánya már korán reggel azt hallja a rádióból, hogy éljen sokáig, aztán a munkahelyén jönnek a kollégák, vagy a főnök. A farkasunk esetleg a fent említett bárgyú mosoly kíséretében közli, hogy most csak ciróka meg maradjka nyugodtan van, estére lesz itt a virág…

Innentől kezdve beindul a fantáziánk. Egész nap csak úgy csinálunk, mintha…, úgyis nőnap van, tehát szabad lazázni egy kicsit, na. De már gondosan tervezgetjük, hogy mi lesz a virág végén. Rohanunk haza lekapni a kósza szőrszálakat, mert ugye embernek már a csiga-sztájlból tudnia kell, mi a dolga. Mert egy frissen „fésült” puncinak, sima, selymes lábaknak, ki tudna ellenállni? Ki merne? Aztán nézegetjük az ágyat, keressük a kiegészítőket, az utolsó pillanatban még elrohanunk azért a bizonyosért, amit olyan régóta nézegettünk már. Elképzeljük, hogy legalább annyira jó lesz nekünk, mint az egerünknek a munkahelyen, akivel csak görgetünk, csak görgetünk. Eltervezzük, hogy egyszer fent, aztán lent, aztán innen, aztán onnan, aztán vele, aztán nélküle. Majdan itt és ott, elpakolunk mindent, hogy semmi ne legyen útban, igazgatjuk a bútorokat, behűtjük a bort…, és várunk.

Aztán várunk. Még mindig várunk. Egy idő után kezünk ráragad a mobilra, de ember nem jelentkezik. Aztán már csak ülünk a nappaliban, lóg mindenünk, amink lóghat, szárazak vagyunk, és nem bírjuk tovább. Telefonálunk.

Ember enyhén ittasan közli, hogy ő már tulajdonképpen régen elindult haza, de a virágosnál találkozott a Gézával meg a Pistivel, és gondolták, ha már így összefutottak, megisznak valamit. Az, hogy szeret-e vagy sem, nem a nőnap kérdése. Siet haza, addig legyek jó. Készítsem a puncikát, mert nála van a virágom.

Na, bumm. Először jön a morgás, aztán az ötlet. Egy-két SMS meg csörgés, és máris jönnek a csajok, és megyünk ünnepelni – magunkat. Aztán ember telefonál, hogy hazaért, közöljük vele, hogy mondja meg a haverjainak is, hogy ezért nincsen férfinap. Ha nem érti a lényeget, magyarázzuk el: a férfi képes mindig, minden körülményben ünnepelni, legfőképpen önmagát, elsősorban a fajtájabeliekkel. Aztán közöljük vele azt is, hogy azért szeretjük ám, és majd megyünk, addig készítse a kukikát, meg a virágot is.

Mert nőnek lenni jó…