Megboldogult gyermekkoromban mindig tátott szájjal bámultam a magyarországi üzletneveket. Bizsergetően különös volt a szerbhez szokott szememnek, hogy magyarul írják: fodrász, hentes, pék (az ABC-ről évekig hittem, hogy papírbolt). Mit mondjak, nagyot fordult azóta a világ… velem, és az én hajdan oly szeretett „cégéreimmel” is.

Ma már az a feltűnő, ha egy üzletnek magyar neve van, hiába, a törvény „vasökle” nem oda üt, ahova köll. Sőt, lassan az a meglepi, ha a megszokott céget találjuk a helyén két hónap múlva is, pláne ha a megszokott arcokkal. És egyre több az üres üzlet…

Hogy ennek milyen gazdasági okai vannak, nem tudom, nem értek hozzá, ráadásul nem is az én dolgom. De úgy gondolom, hogy mi is felelőséggel tartozunk a boltjainkért. Mi – a vevők. Igazából mi döntünk. Ha húsz forintért átmegyünk a globalizált gazdaságosba (újabban Tapolcára), akkor megérdemeljük azt a folyamatot, ami elkezdődött – hatalmas és ismeretlen áruválaszték megbízhatatlan forrásból, személytelen és arctalan kiszolgálás, sokszor elégtelen minőség… Amikor EGY boltba járunk, megszelídítjük azt, és felelőséggel tartozunk neki. Kis hercegek leszünk.

Veszprémben felütötte a fejét a plázaláz. Nem kötünk üzletet, hanem építünk. Van Balaton plazánk, seregnyi üzletházunk, most épül egy új a régi mozi épületében – azt gondolná az ember, ez a város a kereskedelem Mekkája és Medinája, pedig az üzletek egy része üres, kiadatlan. A Budapesttel versengő bérleti díjak mellett nem is csodálkozom ezen, csak azt szeretném tudni, ki és miért épít új üzletházakat, ha tudja, hogy az a szerencsétlen, aki majdan kibérli, szinte biztosan belebukik a tranzakcióba? Ez megéri? Kinek? Nekünk vásárlóknak nem, hiszen az adófizetők pénze valahol biztosan jelen van, legalábbis jelen szokott lenni… Amolyan „balatonfílingje” támad az embernek, amikor két hónap alatt kell lehalászni a tizenkettőt.

Egy közeli barátom (aki balatoni panziót nyitott pár éve) bukott ki, nem érti, miért nem működik Magyarországon az, ami például Svájcban tökéletesen: a turizmus. Az augusztusi nap elől egy lugasba menekültünk, és ott panaszolta el pár pohár bor mellett, hogy most érkezett meg egy pici hegyi faluból, ahol minden tökéletes volt, a vendéglátók kedvesek, az árak elfogadhatóak, minden király… Bezzeg itthon, a Balcsin csak a nagy bukta. Mert itt minden el van átkozva, hogy stílszerűen germanizmussal éljek. Nekem csak pár kérdésem volt: ki takarított, ki főzött, ki látott vendégül? A válasz egyszerűen hangzott: a tulajdonos és családja. És a panziódban ki látta vendégül – ezalatt – a te vendégeidet? Az alkalmazottak. Hát ezen kéne elgondolkodni…

Hölgyeim és Uraim! Ahogy a jövő és az ez utáni hetekben is Önöknek kell, hogy írjak, és az, hogy Önöknek tetszik-e vagy sem, amit írok, kihat arra, hogy írhatok-e még – úgy hatnak Önök arra is, hogy egy üzlet megél-e, avagy sem. Önök a fogyasztók. Önök döntik el, hogy lesznek-e üres üzletek, vagy nem is nyitnak, vagy nyitnak, de belebuknak. Önök döntik el, hogy egy mosolygós ismerőst akarnak, vagy kacsázó kocsit a végtelen és arctalan polcsorok között. Önök – és látszólag szerény pénzecskéjük – döntik el, milyen lesz Magyarország!

Tóth Loon