Mi itt, Közép-Európában – ami néha Kelet is, néha azzal udvarlunk magunknak, hogy Nyugat, egyesek szerint pedig egyszerűen Balkán – tudjuk, hogy az irónia, a szatíra, az abszurd a túlélés záloga. Sajátunknak is érezzük, és bőszen igyekszünk gyakorolni ezeket, hogy legalább a humor a miénk legyen. „A humor legyen veled!” – mondaná a magyar Obi Van Kenobi.

Pesti humor, székely-viccek, Örkény-egypercesek, Hofi Géza, L’art pour l’art társulat – valamennyi ugyanarról szól: röhögjünk egy jó nagyot (lehetőleg saját magunkon), addig sem érünk rá aggódni, panaszkodni, rettegni a világtól. A rendszerváltás valahogy ezen is változtatott. Valamiért nem tudjuk már olyan jóízűen kinevetni magunkat, mint régen. A mosoly vicsorgássá torzult, a röhögésből mocskolódás lett. Az annyira áhított szabadság nem csökkentette, hanem megsokszorozta félelmeinket.

Ezért (is) annyira fájdalmas, mikor azt látjuk, hogy a Nyugat, az örök példa- és ellenségkép überelni látszik bennünket öniróniában, mintegy csúfot űzve ezzel kulturális identitásunkból. Egy rém rendes család, Simpson család, South Park – ezeken kacagunk mostanában. Persze továbbra is magunkon nevetünk, hiszen a mintákban egyre inkább ráismerünk saját életünk elemeire, de egy kicsit úgy vagyunk velük, mint kislány a Barbibabával: nem vagyunk benne biztosak, hogy mi manipuláljuk őt, vagy ő minket.

Mit tesz ilyenkor a jó hazafi? Ellentámadásba lendül! Addig veri kalapáccsal a Barbit, amíg olyan nem lesz, mint ő – kicsit elhasznált, lepattant, rövidebb combú és szélesebb csípőjű, de legalább magára ismer benne. Így születik meg az East Park (eastpark) és a Nyócker, hogy lemossa a gyalázatot.

És ettől lesz a mi kis Amerikánk teljesen magyar, benne olyan nemzeti relikviákkal, mint például Móricka figurája. Persze közben azzal is szembesülnünk kell, hogy kalapálás alatt mi is egyre jobban kezdünk hasonlítani az eredetire, de legalább legfontosabb karakterisztikáinkat meg tudjuk őrizni, miénk marad a fusizás, a lustaság, az örök viszály estébé, estébé. Na meg a gógyi és a hatalmas mázli, ami leginkább átsegített bennünket az utóbbi évezred nagyobb buktatóin.

Örülünk tehát, hogy talán megint kezdődik valami (szerencsére a humor kopott nagyágyúinak közreműködése nélkül). Örülünk, de még csak igen visszafogottan, hiszen az indulat még mindig több közéletünkben (közérzetünkben), mint a jókedv. Az pedig, hogy történeteink gettómesék, jól mutatja, hogy még mindig a periférián érezzük magunkat – de talán a periférikus lét lényünkből fakad.

Link: Nyócker