Gyakran látogatom a város kulturális rendezvényeit, ezért merem kijelenteni: hogy 2005-ben mindeddig a Cholnoky Klubkönyvtárnak sikerült leginkább alulmúlni mindenféle várakozást.

A ház, melyben az említett intézmény székel, kubai hangulatot áraszt: leginkább egy havannai nyomornegyed jobb állapotú épületére hasonlít; de erről nyilván nem tehetnek se a könyvtárosok, se az olvasók. Azonban az ötlet, hogy a könyvtárként funkcionáló földszinti helyiségben, melynek mellesleg egyetlen üres fala sincs, kiállítást rendezzenek, eléggé bizarr.

Gondolom, nagy meló lehetett olyan festőt találni, akinek képei éppen passzolnak a könyvespolcok és a plafon között húzódó negyven centis sávba. Csak ez szolgálhat mentségül arra, hogy a könyvtár választása éppen Mónos Jenőre esett. Mónos Jenő várpalotai illetőségű szürrealista festő. Szürreális, hogy ő egy festő.

A szürrealizmust a művészettörténet az úgynevezett korhoz kötött stílusok közé sorolja, s a múlt század húszas éveitől kb. a hatvanas évekig, azaz a neoavantgarde-ig datálja. Ennek persze senkit sem kell elriasztania attól, hogy ma is ebben a stílusban alkosson, de azért nem árt számolni a következményekkel.

Az izmusok többsége reakcióként jött létre kizárólagosnak hitt gondolkodási struktúrákra. A nyelvvel, a valósággal vagy a tudatossággal szemben mutatnak fel alternatívát. A szürrealizmus az álmok logikájának megjelenítésével hökkenti meg a befogadót, a realitás elemeiből dolgozik, ám jól megkutyulja azokat.

A legnagyobb gondom Mónos Jenő képeivel az, hogy az égvilágon semmit nem mondanak. Nem lepődtem meg a kék tájképeken vagy a lebegő szigeten, mert egészen egyszerűen immunis vagyok a manipulált valóságra. A szürrealizmus olyannyira bevett eszköze a mai képi kultúrának, hogy fel kell kötnie a gatyáját annak, aki művelni akarja. Mónos képeiből hiányzik az olyan gondolat, amitől megfordul velem a világ, s gyanítom, hogy a művész-festőnek sem az igazi. Dalí, akinek emlegetését kissé erősnek éreztem a megnyitón, ezredszerre is megborzongat szúnyoglábú elefántjával, Mónos női torzója azonban még elsőre sem.

Ma már tudok nevetni, ha eszembe jut a tárlat, de a megnyitó napján komolyan fontolgattam, hogy „elhagyom a várost”… Egy rendezvény silánysága lehet rendkívül szórakoztató, de hogy őszinte legyek, egy kicsit már kezdem unni. Évekig mindennap a Vidámparkban – ez már nem is olyan vidám.