Tóthjózsit sokan ismerik a városban, van, aki a legendás Kuplungból, akad, aki a tegnapi éjszakából. Generációk számára szolgáltatta a talpalávalót, s 16 év után ismét keveri a zenéket barátainál, a Boulvard Caféban. Hogy ki is DJ Józsi bácsi? Lássuk!

Index: - Hogyan indult a DJ pályafutás?

Tóthjózsi: - A ’70-es években a MÁFKI klubban láttam először egy amatőr DJ-t a „keverőpult” mögött, s ekkor határoztam el, hogy én is ki fogom próbálni magam. Imádtam a jó muzsikát, és az volt a nagy vágyam, hogy arra a zenére táncolhassunk, amit szeretünk. Volt egy szalagos magnóm, azon hallgattam a számokat, gyűjtöttem őket – nem is elsősorban diszkózenéket, hanem inkább klasszikus rockot, beat-et –, mert bíztam abban, hogy valaha én is diszkzsoké leszek.

Index: - Mikor álltál először a pult mögé?

Tj: - Érettségi után a Bakony Művekben dolgoztam, az ottani pinceklubban játszott a Rulett együttes. Amikor egyszer nem tudtak fellépni, megkérdezték, nincs-e kedvem beugrani helyettük – mert hallották, hogy engem érdekel a diszkózás. Természetesen elvállaltam, de igazából nem tudtam, hogy mit is fogok csinálni. Összekapartam egy lemezjátszót, vittem mellé a szalagos magnómat, a hangfalak adottak voltak. Nagy bátorság kellett hozzá, de bejött, és utána többször is beugrottam az együttes helyett. Épp, amikor kezdett volna stabilizálódni a helyzetem, behívtak katonának.

Index: - Ha jól tudom, vizsgáznod is kellett diszkózásból. Ez mikor és hogyan történt?

Tj: - A sereg után végképp eldöntöttem, hogy DJ leszek, ezért letettem az OSZK vizsgát. Egy intelligenciateszttel kezdődött, amiben művészettörténettől kezdve matematikán keresztül az irodalomig mindenféle kérdések szerepeltek. A második a technikai rész volt, ezután jött a zeneismeret, nekem például Elvis Presley-ről kellett beszélnem. Felmérték, hogy mennyire tudunk angolul – egy dalszöveget kellett lefordítanunk, illetve címeket olvastunk fel. Nekem ez kimondottan jól jött, mert akkor már elég jól beszéltem az angolt, ezért magas pontszámot kaptam. Épp a zene miatt kezdtem el angolul tanulni, ’69-ben már a könyvtárban szótárral böngészgettem a New Musical Express-t, hogy valamit megtudjak a kedvenceimről. A vizsgán gyakorlati bemutatót is kellett tartanunk, azaz hat kislemezből ott helyben kellett összeállítani egy műsort. A végeredmény az lett, hogy 43 jelentkezőből kettő „C” és egy „B” vizsga sikeredett. Az „A” volt a legmagasabb, azt senki nem is célozta meg – a „B” pedig egyedül nekem jött össze. Ez ’79-ben történt, a papírom azóta is megvan. Minderre azért volt szükség, mert akkoriban különböző kategóriájú helyeken csak meghatározott diszkzsokék játszhattak – nem úgy, mint mostanság, amikor bárki, bárhol, bármit.

Index: - Honnan fakad a DJ Józsi bácsi elnevezés?

Tj: - Ez már újabb keletű dolog. Tavaly beléptem a Magyar Lemezlovasok Egyesületébe, és Pesten be kellett mutatkoznom, mint új tag. Ott elmondtam, ki vagyok, mi vagyok, hol zenéltem, mit csináltam… Tíz-húsz évvel fiatalabb srácok ültek mellettem, így aztán, amikor megemlítettem, hogy egy kicsit zavar, ha a lányok magázva kérnek tőlem számot, az egyik srác bekiabált: „DJ Józsi bácsi”! Hát így ragadt rám a név.

Index: - És tényleg, merre zenéltél, mit csináltál?

Tj: - A hetvenes évek végén eltöltöttem pár jó hónapot Balatonalmádiban, a Panoráma Clubban és az Aranyhídban (most Amstel Port), de az igazi nagy durranás a Pepsi Bár volt Füreden. Ott lettem igazából profi, ott tanultam meg, hogy mi a kemény éjszakai munka – s ekkor vált megélhetésemmé a diszkózás. Gyönyörű négy évet zenéltem végig a Vitorlás bárban, és amikor onnan eljöttem, egy rövidebb kihagyás után itt Veszprémben egy legendás helyet csináltunk – mondhatom így, mert én is rendesen odatettem magam –: a Kuplungot. Ez a klub még mindig a szívem csücske, azért is, mert ott értem el először, hogy olyan zenét játszhattam, amit én gondoltam. A zene mindig meghatározza a közönséget, így hihetetlen jó hangulatú közösség alakult ki azon a helyen.

Index: - Hogyan sikerült ezt megvalósítani?

Tj: - Amikor megkerestek a tulajdonosok, én azt mondtam, hogy elvállalom, de ne szóljanak bele a zenébe, pénzt sem kérek érte, csak a belépőkből befolyó bevétel legyen az enyém. Egy kezdő helynél ez az összeg mindig minimális, de nem érdekelt, azt akartam csinálni, amit szeretek. Amikor kezdett befutni a hely, már lazítottunk az eredeti szemléleten, ugyanis az estek első felében mentek „vendéglátósabb”, „lájtosabb” zenék, a közepén bekeményítettem, a végén meg már Led Zeppelinre és Deep Purple-re tombolt a tömeg. Várpalotáról jöttek a rockerek, hogy hallják nagy hangfalon kierősítve, iszonyatos hangerővel a Stairway to Heawent… Pontban éjfélkor felhangzott a Hotel California, kettőkor a Stairway… A buli kezdetekor sokszor névsorolvasást tartottam, a törzsvendégeket csak a „Kuplung őrs” tagjainak hívtuk. Amikor egy-két sláger is becsúszott, az egyik füredi haveromtól komoly kritikát is kaptam, ott támasztotta a pultot eléggé beszórakozva, és csak annyit mondott: „Te szemét, te már Danubius Rádió vagy!” Frenetikus élmény volt…
Később aztán annyira sokan jöttek, hogy a tulajok vérszemet kaptak, és bővíteni akartak – zenében is. De ezáltal felhígult a közönség, elveszítette a hely a barátias hangulatát, a régebbiek már nem jöttek el, mert nem érezték jól magukat – így aztán nekem is elment a kedvem az egésztől. Később megpróbáltam feléleszteni, elindítottam az Art Cafét, üzletileg sikeres is lett, de már nem lehetett visszahozni a régi hangulatot, akkor már más világ volt.

Index: - Mi az a más világ?

Tj: - Ma már minden üzlet, ha csinálsz egy helyet, meg kell felelned bizonyos elvárásoknak. Más lett az éjszakai élet, megváltoztak a vendégek – és a saját boltban már nem tehettem meg, hogy csak a barátaimnak zenéljek.

Index: - Az Art Café után „műsorszünet” következett?

Tj: - Részben, közben vállalkozó lettem, nem nagyon zenélgettem, de évente két-három baráti bulira beugrottam. De csak szigorúan régi ismerősök kedvéért, szórakozásból.

folyt. köv.