Ódonak, olyan temetői bukszus módjára nehéz szagúak a szavak: vezekelni, böjtölni.
Nagyböjt van, így aztán a hitehagyottak is hallanak arról, hogy a keresztény világ ezzel az önmegtartóztatással készül a Húsvétra, Jézus kereszthalál utáni feltámadásának ünnepére. Itt állunk bokáig a böjtben, értetlenül, miszerint: mi az, ami lábunkat öblögeti.

Olyan könnyű lenne – engedve a kisördög nyikorgásának – jól lefikázni ezt az előkészülős és vezeklős emelkedettséget. Pedig a napi valóságból kikopottnak tűnő hagyomány, mint egy jó kiadós csőtörés, időről időre meglep bennünket. Most még csak bokáig ér, aztán derékig és utána lassan már mosogatja felsőbb régióinkat is: Öcsi, ciki van, mert a tegnap csakúgy árad, mint a ma.

A tisztítókúrás, reformkonyhás vesszőparipa arról nyerít: bizony, a zabálástól való tartózkodás a szervezet tisztulását, a kedély javulását hozza. Lám, érdemes visszatanulni a savanyú és édes rizskása cibere meg a kukoricakása cibere receptjét.

Már erre a visszalépésre is milyen büszkék lehetünk, ha fenntartással fogadjuk is Pázmány Péter hivatkozását a nagy Tertullianusra, miszerint: a torkosság toldalékja a bujaság… és, hogy „Ezért vagyon a has végén a szeméremtest”.

Böjtben állva persze arra is érdemes egy kurta gondolatkanyarulatot ejteni: lehet, hogy a régiek józan, télvégi megfontolásai is közrejátszottak a böjt néhai életképességében; a természet rendje összecseng a természetfeletti rendjével. A cudar cibere időszakának hossza ijesztően hasonlatos a tibeti lámaizmusban ismert átmenethez, amikor a halott szelleme késszé válik új lényként megfoganni. Hátha ennek oka van!

Kilián