Már majdnem ki(be)tört a sötétség, céltalanul rovom utamat városom utcáin. A céltalanság nem belsőm szegénységi bizonyítványa, hanem városomé, hiszen kiüresedettségében még bimbózni sem látok érdeklődésre számot tartó hajtásokat. Így jobbnak látom szárnyaim kiengedni, és elszakadni a bolygó gravitációjától. Ha ezt Leonardo látta volna…

Ebből a perspektívából már halványodnak az elébb vázolt pesszimista gondolataim: szép dombok, rajtuk megbúvó házak, apró szentjánosbogarakként a közvilágítás kezdi elfoglalni a várost. Kissé lejjebb ereszkedem, hogy részleteket is megtekintsek. Egy kivénhedt szökőkút, vizet már régen látott benne a városlakó. Fiatalok, lábuk alatt guruló fadarabokkal ellepték a környékét. Középen, az egykori medencében egy szobor, egy bálvány tornyosul felém. Fagyott felszíne szinte remeg a csontig hatoló hidegtől. Hasonlít a nagyemberre. A deszkákkal pedig cikáznak a sisakok, némelyik kemény, teljesen maga mögött hagyva a félelmet. Néha elhagyják a földet, persze csak rövid periódusra, hiszen ők földhözragadtak, nincsenek szárnyaik, de a durva visszatérés nem igazán jelent nekik problémát.

Eltekintek a messzeségbe. A főutcát pásztázza tekintetem, a repedések innen nem látszanak. Ott is mozognak a földhözragadtak, bukósisak és deszka nélkül. Jóval lassabban, mint előbb obszervált társaik, ők még egy pillanatra sem hagyják el a földet. Igazi földhözragadtak. Jobbidőkben itt kobzosok pengetik húrjaikat, hangdobozaikból kürtölik messze üzenetüket, valami ilyesmit: élni jó. De ez csak egy rövid ideig tartja magát.

Aztán megpillantok valami gigantikus majomkenyérfát. Hogy bírhatja ezt a klímát? Leereszkedem, ott van a Bölcselet Nagykönyve. Belelapozok, azt mondja: KEZDD ÚJRA. Talán még szükségem lenne egy pár szárnyasra, hogy neki tudjak állni. Megint felemelkedem a város fölé és szétnézek. Nem szállok le még nappal sem, keresek társakat.

Néhány nap eltelt, már nem egyedül cikázok felül. Néhány szárnyas már feléledt. Még kellene egypár. Hol találom őket? Szóval, innen szép, de ha lemegyek? De inkább nem, mert hátha valaki beleüvölti a fülembe, hogy más vagyok. Igaz, a Spirituális Koldusok megvigasztalhatnak…