Szurkolni szükséges. Még akkor is, ha a magyar válogatott történetesen éppen elbaltázta a kijutást, és a honfiúi érzelmek így nem segíthetnek. Nincs mit tenni, választani kell a többi résztvevő közül. De kit? Mi alapján? Ez a drukkdilemma.

A muszáj magyarázatára még egyszer kitérnék. A szurkolás alapvetően az empatikus készségen alapul. Beleérzem magam a választott (szeretett) csapat egészének aktuális helyzetébe a meccs alatt. Átérzem a sikert, a kudarcot, az örömet, a fájdalmat, mindezt természetesen többszörösen fölnagyítva, hiszen én csak ennyit tehetek, mivel a győzelemért küzdeni effektív nem tudok. Ez az adrenalintöltet adja az igazi élményt. Ha nincs választott csapatom, erről – a szurkolás lényegéről – mondok le.

Kit válasszunk? Remélem annyira nem lehet senki sem kozmopolita, anarchista vagy internacionalista, hogy egy világversenyen ne a magyar válogatottnak drukkoljon. Ők viszont nincsenek kinn, így előtérbe kerül a kedvenc klubcsapat. A Fotexben – most és egykor – játszó klasszisok alapján választhattam volna a horvát (Sola és Dzsomba, Goluzsa), vagy a szerb (Sterbik, Nikolics, Petrics) válogatottat (Fonsecáról most lemondok). Tehát döntetlen.

Korábban a svédek nagy generációjának és Bengt Johansson edzőnek szurkoltam, mert őket tartottam minden CSAPAT példaképének. Egy időkérésnél például - ellentétben az ordítozó, gesztikuláló edzőkkel - ugyanis az öreg Johansson általában csak annyit mondott: - "Beszéljétek meg barátaim!" és átkarolva a játékosokat, egyenrangú partnerként oldották meg a problémát. A végén ugyan már zavart, hogy "mindig" ők nyernek, de végül visszavonultak edzőstől-mindenestől, így nem maradt kedvenc csapatom.

Ilyen esetben azzal áltatja magát a drukker, hogy majd a mutatott játék alapján alkalmanként választ egy válogatottat. Ez is egy út, de mire választok, a meccs egy része eltelik, arról nem is beszélve, hogy a ráhangolódás totálisan kimarad, tehát rövidebb ideig tart az élmény. Van, aki egy kiscsapatnak (értsd: kevésbé esélyes meglepetésbrigád) drukkol, a kisnépek közötti szolidaritásra, vagy a gyengét támogató szociális érzékre hivatkozva - vagy egyszerűen csak hirigből.

És meg is érkeztünk az ellenszurkolás jelenségéhez. Lássunk erre példákat. Szimpla verzió: Utálom - úgy általában - a franciákat (németeket, oroszokat stb.), ezért mindig az aktuális ellenfélnek szurkolok. Féltudományos verzió: Ki nem állhatom a Ciudad Real csapatát - a Fotex BL ellenfele - ezért annak szurkolok, hogy a vb-n szereplő játékosai elfáradjanak, csalódjanak vagy éppen elbízzák magukat, sőt megsérüljenek (!). (Persze csak annyira, hogy csupán a Fotex elleni meccseket kelljen kihagyniuk...)

Eljött az idő, hogy megvalljam saját áltudományos választási érveim. Alapeset: 1. Amelyik válogatott világbajnok lesz, játékosainak értéke, és azok anyagi elvárásai nőnek. 2. Hazánkban leginkább délszláv játékosok emelik bajnokságunk színvonalát. Konklúzió: Ha a szerbek vagy a horvátok nyernek, nehezebb lesz a magyar csapatoknak megtartani légiósaikat a tőkeerősebb német vagy spanyol csapatokkal szemben. Tehát annak a válogatottnak szurkolok, amelynek tagjai amúgy sem jönnének Magyarországra.

Az antipatikus és antiszociális tényező alkalmazása után egy csapat maradt: Spanyolország. Ők még úgysem nyertek vb-érmet (sajna faktor), többségében a Ciudad Real adja a magot (egyrészt ezeknek a burzsujoknak többet kell fizetniük, másrészt remélhetőleg jól el is fáradtak és hajlamosabbak lesznek az ellenfél lenézésére), és nem utolsó sorban jól játszottak.

Jól kitaláltam. Azt hiszem. Csak nehogy ebből a győzelemből iszonyatos energiát, önbizalmat merítve igázzanak le mindenkit, aki az útjukba kerül...