Brassai Zoltánról, azaz Kovács Gábor Zoltánról igazán el lehet mondani, hogy azok közé tartozik, akik "köztünk vannak". Aki a városban gyakran jár, szinte nap mint nap látja az irodalmárt nagy táskájával, amint rója az utat könyvtárba, kiállításra vagy iskolába. A magas, szemüveges magyartanárral az utóbbi évtizedben a városi televízióban és folyóiratok hasábjain is találkozhattak a veszprémiek.

Index: - A gyerekkor - gondolom - meghatározó élményekkel telt.

Brassai Zoltán: - Mosonmagyaróvár az osztrák és csehszlovák határszakasz közelsége miatt fiatalkoromban erősen védett, ellenőrzött terület volt. Az első tizennyolc évem ezen az iparvárosi státuszú településen telt el. Magamtól jelentkeztem a középiskolában orosz-tagozatra, mert sejtettem, hogy jobb lehet, mint az általános gimnázium. Ráadásul ebben az osztályban kísérletképpen nem csupán a németet, hanem a francia nyelvet is lehetett tanulni. A négy év után végül magyar-francia szakra adtam be a felvételi lapomat.

Index: - Mennyire volt nehéz akkoriban bölcsészkarra bejutni?

BZ: - Bár a szegedi magyar-francia szak nyolc helyére hatvannégyen jelentkeztünk - tehát maximális pontszám kellett a bejutáshoz -, mégis a legnyugatibb fertályról a legkeletibbe küldtem a jelentkezési lapot, mivel akkor úgy láttam, Budapestre bekerülni biztosan csak komoly kapcsolatokkal lehet. A gimnáziumi évek alatt irdatlan mennyiségű könyvet olvastam el, ez abból is fakad, hogy családomban a könyvek szeretete hagyománynak tekinthető. Utólag a felvételiztetők elárulták: sikeres felvételimben főleg épp az játszott szerepet, hogy meggyőzőnek látták olvasottságomat. Tanáraim közül nagy hatással volt rám Csetri Lajos és Kovács Sándor Iván.

Index: - De az igazi mesterrel mikor találkozott?

BZ: - Ilia Mihály, legmeghatározóbb mesterem harmadéven tanított minket egy „speciál-kollégiumon”. Vele az egyetemi évek óta folyamatosan megmaradt a kapcsolatom. Ha valakinek, hát neki köszönhetem a tehetségnevelés melletti elkötelezettségemet. Diákjaimnak mindig elmondom, ha tanárként valamit kapnak tőlem, az főként Ilia Mihály munkájának eredménye. A neves irodalomtörténész legendás tulajdonsága volt, hogy az igazi tanítványokkal a kapcsolatát a mester-tanítványi helyzetből barátivá tudta alakítani. Sokat segített Nagy Géza tanár úr is, az egyetem után ő bátorított francia irodalmi és filozófiai fordítások elkészítésére. Összességében szerettem Szegedet, az egyetemista életet, de hamarosan a szakdolgozat elkészítése következett. Témának Kós Károly és a transzszilvanizmus kapcsolatát választottam. Ez akkoriban nem volt valami politikus avagy időszerű lépés.

Index: - Mi történt az egyetem után?

BZ: - A szellemi pezsgést, Ilia tanár úr közelségét semmiképpen nem akartam feladni. Ezért – minthogy tudtam, hogy Szegeden állást találni túl nehéz – Hódmezővásárhelyen helyezkedtem el a Kossuth Zsuzsanna Szakközépiskolában. Reformok sújtotta nemzedékünknek el kellett fogadnia, hogy pedagógus egyetemi végzettséggel csak a diploma után három évvel lehetett doktorálni. Ennek ellenére kitartottam: végül Csáth Gézára esett a választásom. Az ösztönélet Csáth Géza novelláiban című munkához meg kellett ismerkednem a kor teljes magyar pszichológiai szakirodalmával is. Abban az időben Csáth Gézáról alig-alig lehetett valamit tudni. A munka 1979-re készült el, a védés Ilia Mihálynál történt. Melléktárgyként a Nyelvünk a reformkorban témáját választottam Deme Lászlónál. A disszertáció további sorsa is érdekes: tizennégy évet kellett várni a megjelentetésére. Szabadkán adták ki az Életjel Kiadónál, Csáth halálának 75. évfordulójára.

Index: - A veszprémi évek előtti időszak hogyan telt?

BZ: - Hódmezővásárhelyen tizenegy évet töltöttem a Kossuth Zsuzsanna Gépipari és Műszeripari Szakközépiskolában. Nyugodtan mondhatom: ott lettem tanár, bár csak magyart taníthattam. Vásárhelyen nősültem meg másodszor, Örsi Ágnessel két gyereket neveltünk fel, András és Éva Beáta már nagyok, jelenleg egyetemista mindkettő.