Egyszer csak feltűnik az egyik volt osztálytársnő. Találkozunk vele az üzletközpontban, a sarki zöldségesnél vagy éppen a Kossuth utca közepén. Mi éppen a munka miatt rohanunk "A" pontból a „B”-be, alig látunk ki a fejünkből. Aztán majd’ hasra esünk a testvére babakocsija mellől hirtelen elénk lépő kisgyerekben. A hamar elröppenő ijedtség után mosolyogva gügyörögjük a „holamamit”, mikor is a „mami” hirtelen ránk köszön. Jesszusom, ez a Gizus a második padból!

A mosoly persze rögtön felragyog az arcunkon, és persze perceken keresztül nem hiszünk a szemünknek. Bámuljuk a kölyköket, és baromnál baromabb kérdéseket teszünk fel egymás után a bájosan vigyorgó KORUNKBELINEK. A „jajdeédeshányéves?”, „ésmártudjárni?”, „hűmennyifogavan”, „ésakicsimikorszületett” után csak ühümözünk, de fingunk sincs, miket válaszol a másik. Csak nézzük a törpéket, egyiket a másik után, és a „B” pont valahogy egyre távolibbnak tűnik. Ellenben a közös züllések, bulik, huncutságok annál közelibbnek tűnnek, mintha csak tegnap történtek volna. Aztán az óránkra nézünk, a „B” pont mindjárt „megsemmisül” mára, ha nem érünk oda, így aztán gyors búcsú, és futunk tovább.

A találkozás persze nem megy ki a fejünkből. Az utcán, gyaloglás közben, a helyijáraton, a parkban, a monitor előtt, a vécén, szex közben, folyamatosan kísért minket egész nap. Ilyenkor hosszasan bámuljuk emberünket, találgatjuk, milyen lenn az orra, a szeme, a szája, a hangja, a természete - a gyerekünknek. A gyerekünknek?! Te jó ég…

Persze erről nem beszélünk, mert ismerjük a pánik természetét, amit a férfiember a „saját gyerek” szókapcsolat hallatán kaphat. Inkább baromságokat kérdezünk, hogy „gyeténylegszeretsz”, „ugyecsakengem”, „ugyenemhagyszmajdelkétgyerekkel”, aztán jön ember kérdése „ugyenembajhamostelmegyeksörözni”. Ilyenkor persze nézünk bután, hogy most mit mondtunk, amit nem kellett volna. Pedig - el kell ismerni - mi pánikolunk. Attól, hogy még nincsen, attól, hogy mikor lesz, és attól, hogy tényleg ettől a farkastól kéne? Aztán attól, hogy még mi is hintázunk néha, hógolyóval dobáljuk a buszokat, és egy csomó hülyeséget csinálunk - mint egy gyerek. Emberről meg ne is beszéljünk…

Ilyenkor jó gyógyszer a barátnő. Embert ki kell hagyni a dologból, mert szerencsétlen úgysem érti - maximum félre. Össze kell dugni a melleket, aztán tervezni. A csoda megtörténik, hiszen egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a gyereket úgy tervezzük, minta minimum három pasiból gyúrnánk össze. Aztán lehet vigyorogni az ehhez szükséges „technikai” fejlesztéseken.

Az egész úgysem tart tovább pár napnál. A biológiai óránk befejezi a csörgést, a gombot lenyomja a hétköznapi rohanás, a lompost meg benyomja a farkas, és minden megy tovább. Megyünk az antibébiért, és kivárjuk a sorunkat. A rendelőben is, mert a kötelező szűrés már nem csak a tüdőnké.

De ez már egy másik történet…