Január 22-én 182 éves volt a Himnusz. Ez a nap a magyar kultúra napja - igen helyes módon. Mindenki belátása szerint ünnepelte kultúránkat ezen a szombaton - gyanítom, hogy magyarfiatalságunk magyartöbbsége magyarkulturális magyarszórakozóhelyeken, úgymond "dizsikben" töltötte ezt az estét -, a Pannon Várszínház speciel egy bemutatóval lepett meg bennünket, Pilinszky János KZ-oratóriumával (ejtsd: "kácetoratórium").

A holocaust a holocaust óta aktuális téma. Theodor W. Adorno megkérdőjelezte, hogy Auschwitz után lehet-e még lírai költeményt írni, de filozófiai kérdését így is értelmezhetjük: lehet-e másról lírai költeményt írni, mint Auschwitzról? Pilinszkyt olvasva nagyon úgy tűnik, hogy nem. A Konzentrationslager, a "kácet-hal" úgy nyelte el őt, mint Jónást egy másik cethal, pedig csupán tanúja volt a történteknek, nem elszenvedője. Pilinszky érzékenysége egy kissé monomániás, de csodálatraméltó életművel tette gazdagabbá irodalmunkat.

A KZ-oratórium ennek az életműnek egyik fontos eleme. Kicsit költemény, kicsit dráma, nagyon tragédia. Kétségkívül kultúránk fontos eleme, pesszimizmusban pedig simán lekörözi a Himnuszt (pedig azt sem kell azért félteni). A Sorstalanság film bemutatásának évében kifejezetten találó választás. A Pannon Várszínháztól egyébként sem idegen ez a téma, hiszen néhány éve pont a Sorstalanság felolvasóest (báj Darvas Iván) egyik szervezőjeként jelent meg, igaz, hogy akkor a produkciót látni kívánóknak Pestre kellett utazniuk.

A jelen előadás felvezetőjeképpen Asztalos István alpolgármester úr szólt néhány keresetlen szót a kultúra napjának jegyében és szellemében. A legtalálóbb mondata az volt, hogy nem kíván jó szórakozást, hanem inkább figyeljünk és gondolkodjunk. Pilinszky műveiről sok jelző juthat az ember eszébe, de a "szórakoztató" tuti nincs benne az első ötszáz dobogósban. Hát nem is szórakoztunk jól.

Ítészi munkámat némileg nehezíti, hogy a kritikusok „legideálisabb” helyére, a hátsó sorba kaptam jegyet, ahonnan nézve a díszletek mintegy jelzésszerűen sejlettek a távolban, és a színészek is kiválóan beazonosíthatóak voltak mozgásuk alapján. Az önsajnálatot félretéve: tényleg elég nehéz volt a részletekre odafigyelni ilyen távolságból, ami főképp a zsúfolt színpadképből fakadt. Elsősorban különböző zeneeszközök, illetve azok torzói alkották a díszletet – ami már önmagában jelezte, hogy a Pannon Várszínház továbbra se adja fel „összművészeti” elképzeléseit.

Valóban, líra és dráma keveredésén túl – amit külön kihangsúlyozott még néhány Pilinszky költemény (Négysoros, Harbach 1944) belecsempészése a produkcióba - volt még itt zene és mozgásszínház is bőségesen. A színház produkciói ilyen szempontból gyakran a "művészi" és a "túlzsúfolt" határvonalán egyensúlyoznak. A vak zongorista, Érdi Zoltán játéka mindenesetre valóban lenyűgöző volt, Ritter Emőke mozdulatművész viszont néha háttérbe szorult - Vándorfi László rendezéseiben sokszor annyiféle vizuális elem működik egyszerre, hogy nem mindent lehet egyformán nyomon követni.

A színpadkép, a jelmezek, a smink, a vonagló mozgáselemek, a színészi játék és intonáció egyformán egyetlen célra irányult: hogy a néző minél nyomorultabbul érezze magát. Amennyiben ez tudatos rendezői és koreográfusi (Ladányi Andrea - őt még nem említettük) koncepció volt - és feltételezem, hogy az volt -, az előadás maradéktalanul elérte a célját. Asztalos István tanácsát követve nem szórakoztunk, hanem maradéktalanul átéreztük a kulturális láger hangulatát. A premier közönsége mindenesetre jól bírta a strapát, hiszen derekasan megtapsolta a végén a művészeket - meg is érdemelték, hiszen az ő dolguk sem volt könnyebb, mint a miénk.