Leesett a hó! (ha még valaki nem vette volna észre…) Meg az állam is, mert egy szempillantás alatt kifordult a sarkából minden és mindenki. A tévé meg a rádió azt harsogja, hogy katasztrófahelyzet van, az ember lánya szerint inkább valami ünnep-féle. Mert otthon maradni jó, útra kelni izgalmas. Mi kell még?

Ember reggel korábban kel, hogy ellapátolhassa a havat. Nem tudom, ki hogy van vele, de nincs annál jobb, mint a meleg ágyból hallgatni a hólapát zörgését. Ilyenkor persze nem árt, ha fagyvédelmi okokból farkasunk lehúz egy kis páleszt. Az sem baj, ha munkája végeztével ránk csepegteti a sapkáján megolvadt havat és mindeközben iszonyatos piaszaga van. Ember ettől ember.

De a legjobb az egészben az este. A nagy havazás ellenére mindenki valahogy előbb ér haza. Aztán jön a nagy sztorizás, így csúszott a busz, meg úgy, meg itt ilyen az út, ott meg olyan. Mindeközben észrevétlenül többet beszélgetünk, mint egyébként. Közben - ideális esetben - bugyog a forralt bor a tűzhelyen, és csörög a telefon. De most nem azért, hogy hol késik a farkas a kártyapartiról, hanem azért, mert mindenki szépen lassan visszamondja a meghívást, miután körbetelefonálnak és megegyeznek - a party elmarad. Mi meg maradunk egymásnak, meg a forralt nekünk.

Ilyenkor az utcák kiürülnek, mi meg azt hihetnénk, Karácsony van. Valahol mélyen most van ünnepi hangulatunk, mindenki otthon, korábban, mint általában. Valahogy jobban szeretünk, előkerül a társasjáték, a kártya, a sakk. Normális esetben természetesen. Akkor, ha minden rendben, nem rohantunk, nem idegeskedtünk és nem hittük el, hogy katasztrófahelyzet van - azaz nem estünk pánikba. Ha higgadt emberünk van, mi meg képesek vagyunk örülni a hirtelen télnek.

Az én telefonom folyamatosan csörgött, mindenki begörcsölt ugyanis. Először a lakásba zárt időskorú rokonok telefonáltak kétségbeesve, hogy álljak meg, üljek le ott, ahol vagyok! Felvilágosítottak, hogy katasztrófahelyzet van, süvít a szél és szakad a hó, és autók vannak az árokban, meg a nyolcas, az kész, annak vége, járhatatlan. Ember röhögőgörcsét nézve, amit a harsogó, fülemtől tíz centire tartott telefonból üvöltő nagyi keltett, a lényeg a higgadt válasz. Az, hogy semmi gond, itt, a megyében minden rendben.

Aztán a barátnő telefonál. Azért, mert összezáródott a farkasával, és az bizony most akar mindent bepótolni, amit eddig a nagy rohanásban nem gyakoroltak annyira gyakran - idáig. Nőtársam meg alig kap levegőt, és némi gúnnyal a hangjában megjegyzi, hogy harminc év felett sem jár le feltétlenül a farkasok szavatossági ideje. Aztán felnyerít, embere a háttérben dödörög, aztán a vonal megszakad...

Utolsó hívó az egyik haver, aki összetörte az autót, és most segítségre várva unatkozik. Ötezer éve nem beszéltünk, a vonal sem recsegett még soha ennyire. Megtudjuk, mi a helyzet a családjainkkal, a többiekkel. Nevetünk, pedig katasztrófahelyzet van - elvileg. Aztán mire mindent megbeszélünk, a segítség odaér, ember pedig elalszik mellettünk, hortyog és borszaga van.

Ilyenkor nem árt kikapcsolni a tévét, és ha más nem, bámulni a hóesést. Közben végiggondolni, mi és ki fontos az életünkben, miket és kiket hanyagoltunk el mostanában a nagy rohanásban. Elcsépelt dolog lett mára, de mégis fontos, hogy szeressünk. Ahhoz pedig időt és figyelmet kell fordítani a másikra. Na sajnáljuk egyiket sem! Mert annak meglesz a böjtje...

De ez már egy másik történet...