Emlékeim szerint a seprűnyél-pacis huszárral kezdődött, aztán jött a cowboy-mánia, de mivel nehezen viseltem, hogy egyszer sem nyertem, ezért hamar elment a kedvem a beöltözősditől az általános iskolás farsangokon. Sokkal izgalmasabbá vált a szavazó cetlik fölvásárlásával megválasztatni egy osztálytársnőnket a győztesnek járó gyümölcstortáért cserébe.

A serdülés startja már Bundesliga-frizurával ért, és öntudatos rockerként szabotáltam minden tánclépést a felső tagozat utolsó éveiben, bár azért a Beatice unalomig játszott "Azok a boldog szép napok"-jaira azért nagy bátran meglengettem 6-7 centis hajkoronám! Mint korosztályom eleven fiainak többsége, én is egy farsang után találkoztam először az alkohollal, hiszen ilyenkor adódott az ”ott maradtunk még pakolni” alibi-csomag a késedelem indoklásaként, és senki sem láthatta, amint a családi házas övezet egy játszóterén Menuval, Zakival és Kecsával együtt fölényesen diadalmaskodtunk egyetlen üveg Balatoni Világoson.

Ahogy gyarapodott élettapasztalatom, kerületem és fejszőrzetem, úgy távolodott tőlem a báli hangulat. Amikor a magamfajta suhanc a szépemlékű teltházas Népstadionba és az Üllői útra járt meccsekre, a Petőfi Csarnokba és az MTK-pályára nemzetközi, nagyszabású koncertekre, bizony az ilyen élményvilággal nem igazán tudott versenyezni egy középiskolai bál hangulata, ami leginkább a "Jól berúgni, hömbölögni!" fedőnéven futó program minél tökéletesebb kivitelezéséből állott.

Éretté válásom finisében azonban pontosan egy ilyen rendezvény alkalmával győzte le a gerjedelem a bátortalanságot, és fölkértem egy cimborám nővérét egy lassúra. Ezért az utóbbiért 16 éves önmagamtól egy pár féldecis szembeköpést kaptam volna, no nem a fölkérés miatt, hanem egyrészt - és elsősorban - mert akkoriban feneketlenül gyűlöltem az igénytelen, semmit mondó szövegekkel bíró, két akkordos disco zenét, másrészt a táncot magát inkább az önkifejezés egy kitűnő eszközének tartottam, nem pedig a társas kapcsolatfelvétel egy formájának.

Az egyetemi gólyabálokat azért szeret(t)em, mert ott szinte tökéletes képet kaphatunk az aktuális középiskolás korosztály viselkedési kultúrájáról. Bár úgy néz ki, hogy ez még napjainkban is a fentebb már idézet jelszó jegyében telik, valamiért mégis iszonyú öregnek érzem magam. No nem a tízegynéhány éves korkülönbség miatt, hanem mert a mostani gólyáknak (akik ugye 1986-ban születtek) nehezen elképzelhető például, hogy két Németország volt, vagy milyen is lehetett a Szovjetunió; az viszont már abszolút természetes, hogy akár percek alatt lehet autóhoz vagy telefonhoz jutni, arról nem is beszélve, hogy számukra Michael Jackson mindig is fehér volt...

Visszatérve az élményekhez, én sem voltam kivétel, és a saját gólyabálomon is nagy rutinnal bíró középiskolásként mulattam reggel hétig. Rá egy évre szervezőként már kelta sisakkal a fejemen virítottam a Fővárosi Művelődési Ház bejáratánál skót szoknyámban, hogy segítsem az újoncok akklimatizálódását az egyetemi közeghez. Mivel hajnali ötkor a rendezők közül én voltam az egyetlen, aki még relatív stabilan állt a lábán, ezért a művház igazgatójával nekem kellett lebonyolítanom a kártárgyalást. Ugyanis a jövő értelmisége igazán intellektuális módon összetört öt széket, egy asztalt, tönkretett egy mikrofont és egy hangfalat, megrongált és kifújt két poroltót, ráadásul a legextrémebb helyeken (ruhatár, WC, lépcsőház, raktár, portásfülke) megcáfolhatatlan tárgyi bizonyítékok alapján ki nem zárhatóan enyelgett. Érthető bálcsömörömből negyedszázados koromra gyógyultam ki, amikor egy igaz svábbál során áttáncoltam az éjszakát.

Bálpárti vagyok, de nem a tánc, hanem a közösségi élmény miatt. Az emberről a társasági magatartás árul el legtöbbet. Ezt az önfeledt nyíltságot, őszinteséget - és az amúgy ritkán megtestesülő önzetlenséget - szerettem meg a bálban. Ez a kis élménybeszámoló is többet árul el a szerzőről, mint egy három oldalas önéletrajz. És ez így van jól...