Adóbevallás egyetlen oldalon - mindenféle bonyolult számítgatás és normális halandó számára értelmezhetetlen „segédanyagok” mellőzésével. Erről álmodik az adóbevalló (holdvilágos éjszakán) ilyenkor, minden évben január és március között. Az álom szinte elérhetetlennek tűnik ebben az országban, ahol az adóhatósággal szembeni zsigeri gyűlöletet az anyatejjel szívja magába az állampolgár, és adót csalni nagyjából a beszéddel egy időben tanul meg. Vagy talán még kicsit előbb, a járás környékén...

Pedig az álom akár valóság is lehetne - legalábbis ezzel biztatott bennünket az SZDSZ választási programjában, ha még emlékszik erre valaki. Az egyszerű adózás (egykulcsos SZJA és/vagy ÁFA) közben megvalósult, apró szépséghiba, hogy nem a mi kicsiny hazánkban. Hanem például egy kicsit északabbra, ahol kisebbségben élő rokonságunk élvezi áldásait.

Azért a mi egünkön is csillognak reménysugarak, sőt a múlt hét óta egész sugárkévék, miután úgy tűnik, bár enyhe fáziskéséssel, de mindannyiunk kedvenc pénzügyminisztere is kezdi kapiskálni a spanyolviaszt (a képzavar forrása az Ön készülékében van). Persze ne legyünk igazságtalanok, hiszen adózásunk már az idén is egyszerűsödik, és állítólag sokkal többet is fogunk keresni emiatt, de ezt majd hisszük, ha látjuk. Draskovics Tibor azonban még ennél is többet ígér. Azaz kevesebbet, legalábbis adóból. Majd jövőre persze, ha még akkor emlékszik rá.

A kérdés, ami ilyenkor felmerül minden józanul paranoiás adózóban, hogy miből lesz ennek fedezete, kérnémszépen. Az adókedvezmények elvonásából, teszemazt. Háhá, tudtam!!! - hallom felzendülni a kiáltást százezrek ajakán. Igen, illúzió lenne azt hinni, hogy bármilyen kedvezményt, amelyben esetlegesen részesülünk, nem mi magunk fogunk végső soron kifizetni. Ez már azért sem lehetséges, mert mindenhol csak a mi pénzünk van. Az állam a mi pénzünket költi, és ha többet hagy nálunk, két lehetősége van: vagy visszaveszi azt a másik kezével, vagy összébb húzza magát. Ez utóbbi megoldás egyelőre elég nehézkesen megy (lásd államháztartási hiány, brüsszeli vizsgálat ésatöbbi).

Azért mégis lehet győztes-győztes modellekben is gondolkodni. A csökkenő adóterhek ugyanis arra motiválhatják a munkaadókat, hogy tegyenek némi fehérítőt eddig meglehetősen szürkés (itt-ott egyenesen fekete) színben játszó gazdaságunk mosóvizébe, és mondjuk alkalmazottaikat akkora keresettel jelentsék be, amekkorát azok valójában kapnak. Ez az elgondolás azon alapszik, hogy alacsony adóterhek mellett a szürkefoglalkoztatás kockázati tényezői már meghaladják a várható nyereség mértékét. Ily módon az alacsonyabb adókulcsok miatt kieső bevételt olyan források pótolhatnák, melyek ezidáig kívül estek hivatalos gazdaságunk hatókörén.

Az álom szép – már három éve is szép volt. A nyilatkozatokból az derül ki, hogy akár meg is valósulhat, de hogy pontosan milyen formában, és ezáltal ki fogja az álom költségeit állni, az már a jövő zenéje. A következő hetekben-hónapokban számolunk és töltögetünk, és reménykedünk, hogy legközelebb már egyszerűbb dolgunk lesz. Bízzunk a jövőben és a pénzügyminiszterben (amíg marad)!