Egy film a rosszról, a gonosz természetéről. Arról, miként ismeri fel egy fiatal fiú, hogy a családon belüli erőszak miatt válik maga is rosszá, gonosszá, s hogy a környezetében tapasztalt jó semmiben sem különbözik attól a rossztól, amiben neki élnie kell. A fiút - többnyire erőszakkal összefüggésbe hozható ügyei miatt - az ország összes létező állami középiskolájából kitiltják, s egy olyan magániskolába kerül, ahol a korabeli Svédország elitjének fiataljait készítik fel az életre.

Az 50-es évek Svédországában játszódik a történet, ahol még a II. világháború előtti társadalmi viszonyok érvényesülnek, és ezen az sem változtat, hogy a diákság már rock and rollt hallgat. A tanárok közt még látunk olyanokat, akik számára a náci fajelmélet elgondolásai nem voltak eléggé tanulságosak, s még mindig olyan elvek hívei, amelyeknek egy igazán fejlett társadalomban nem szabadna megjelenniük. A szociális érzéketlenségük természetesen fogékony követőkre talál abban a környezetben, ahol a tanárok közreműködésével a gyerekek olyasvalamit próbálnak életben tartani és továbbvinni is egyben, amiről a történelem korábban már elítélően nyilatkozott.

Döbbenetes volt számomra szembesülni a ténnyel, hogyan éltek tovább bizonyos szokások, normák egy olyan közösségben, amelyikről ez idáig azt feltételeztem, hogy képes volt civilizáltan intézni ügyeit. Azt ugye innen-onnan hallja, halotta az ember, hogy évtizedekkel ezelőtt egy-egy közösség miféle beavatási formulákat működtetett - hogy az oda tartozni kívánókat alkalmassá tegye az együttműködésre -, azonban a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy a rock and roll hajnalán a mi Nyugat-Európánkban efféle balesetek még megtörténhettek.

Érdekes volt látni, hogy a fiatalokban lévő feszültséget hogyan használja ki a saját javára egy közösség, egy új barát hatása hogyan formálhat, alakíthat egy személyiségen, s a körülményekhez való viszonyulás miféle kompromisszumokra veszi rá az egyéni hozzáállást képviselő személyt. Golding "A legyek urában", Schlöndorf "Az ifjú Törlessben", s a mi Ottlik Gézánk, az ő "Iskola a határon"-jában hasonló aprólékossággal és részletességgel igyekszik feldolgozni ugyanezt a témát.

Hogy kinek melyik megközelítés tetszik jobban, ez sok mindentől függ. Engem megnyugtat, hogy Ottliknak nincs szüksége arra, hogy ennyire részletesen mutassa be az erőszak természetét. Egy filmben a képeknek megvan a maguk szerepe és felelőssége. Megmutatni, hogy mit okoz egy-egy verés az emberben, érzékeltetni, hogy mi zajlik benne mindennek hatására - csak a valóban jó film képes.

Mikael Hafström korábban nem tarozott az általam ismert rendezők közé. Hogy Jan Guillou regénye jó-e ennyire, avagy a rendezés kiváló, netán a kettővel együtt van-e dolgunk, azt nem tudom. Azonban mindenképen ajánlom az új nézőpontokra, hangulatokra vágyó mozinézők figyelmébe ezt e dán-svéd kooprodukcióban készült filmet - ma estig még megnézhetik az Eszpresszó klubmoziban.

-ernő-